„Nem hiszem el, hogy egy hátfájással ide kellett jönni!” kezdi,  köszönés helyett az ügyeletes orvos.  „Sajnos, ide! Nem tudok mozogni és levegőt venni” válaszolom.

Hajnal 4:48, felébredek és ezzel egy időben éles fájdalom hasít a bal lapocka alatt a hátamba. Nagyon nehezen felkelek, rájövök, hogy nem tudok menni, mert minden egyes lépés, és levegővétel óriási fájdalommal jár.

Kétségbeesek: hogy lehet, hogy egyik pillanatról a másikra, elvesztem a kontrolt testem felett, és nem tudok mozogni, vagy csak nagy fájdalom árán?!

Nem adom fel, erőltetem a mozgást a fájdalom ellenére is.  Az nem lehet, hogy nem megy, ez nem opció, igenis mennie kell.  Felveszem a harcot a fájdalommal és nyomom a reggeli rutint, tusolás, öltözés, fogmosás, kávét most kihagyom…,  közben sírok a tehetetlenségtől és a  fájdalomtól.  Hamar felismerem, hogy a sírást abba kell hagyni, mivel a hüppögés, és szipogás csak fokozza a fájdalmat.

Közben egy belső monoton hang tolja: ne ess kétségbe, cselekedj! Menj be az ügyeletre! Nem is rossz ötlet, kicsit még várok, nem akarom korán zavarni az orvost, gondolok kellő empátiával az ügyeletes orvosra.  5:50-kor elindulok, ha hatkor csengetek, talán nem lesz illetlenül korán.  Az ajtóban találkozok egy szintén korai pácienssel, még egy nyugtató pont, nem vagyok egyedül.

Csengetek, az asszisztens kedvesen fogad, kis türelmet kér hívja  a doktornőt.  Hát… ő minden,  csak nem kedves… „Nem hiszem el, hogy egy hátfájással ide kellett jönni!” kezdi,  köszönés helyett.  „Sajnos, ide! Nem tudok mozogni és levegőt venni” válaszolom. „Hogyne tudna, különben hogy jött volna ide”-hangzik a végtelenül gúnyos válasz. Próbálom magyarázni, hogy higgye el nem jókedvemből vagyok itt , és iszonyú a fájdalmam. Meg sem hallgatja mit mondok, csak egyetlen mondatot kántál, „miért nem vett be fájdalomcsillapítót OTTHON?” Döbbenten állok, azt hiszem nem hallok jól.

Telik az agyam vérrel, és közben arra gondolok, mi lenne ha én is kérdéssel válaszolnék:  „ Mérték már az EQ-ját?” Nagyon kíváncsi lennék az eredményre.  A közhelyek, hogy az „adóforintjaimból ülsz te itt, „arohadtéletbe” már eszembe sem jutnak.

Gyakorlatias okokból mérlegelem, ha felhúzom magam az izmaim összehúzódnak, és csak növekszik a fájdalom. Próbálok nyugodt maradni. „Ez a viselkedés őt minősíti, nem téged”- nyugtatgatom magam.  Ennek ellenére én érzem magam megalázva.

A cinizmust már nem tudom legyőzni, és megkérdezem, hogy mégis milyen panaszokkal jöhet az ember ide, hogy ne tűnjön hisztinek.  Választ nem kapok… Velem a továbbiakban nem kommunikál, csak annyit, vessem le a felsőm, megvizsgál.  Az asszisztensnő próbál kedves lenni, elmagyarázza, hogy két injekciót kapok, mindkét felembe egyet-egyet, hogy ne legyek féloldalas… kedves vicc, nevetgélnél se erőm, se kedvem.

Az, hogy mitől vannak a fájdalmak, még mindig nem tudom. A orvos sértődött, hogy  bagatell tünetekkel, reggel 6-kor felkeltettem.  Úgy tűnik, nem tervezi, hogy megbocsát, mert szájzárral büntet.

Ennél rosszabb nem lehet…. veszem a bátorságot és  megkérdezem, mi van velem, mitől vannak a fájdalmaim.

Ekkor nagy kegyesen elmondja, hogy gerincből ered, további vizsgálatok  kellenek, egyeztessek a házi orvosommal.

Leforrázva ülök be az autóba, és nem tudom felfogni, hogy miben volt részem az előző 10 percben.  A tehetetlenség ordít bennem, és továbbra is csak az EQ foglalkoztat….egy raklapban is több empátia van.

Mellette pedig olvasunk és irigykedünk a finn példára és néhány jól működő, de elérhetetlen alternatív intézményre. Arról viszont ritkán kérdezzük meg a legilletékesebbet, vagyis a saját gyerekünket, hogy ő mit tartana tökéletes iskolának. Nálunk nemrégiben a reggeli autózás közben apa és lánya belevágott egy olyan játékba, ami egyfajta „iskolareform”, arról szól, a gyerek milyen intézményt képzel el magának álmaiban. Tanulságos nagyon.

Az egyik pont például az, amit mi felnőttek úgy hívunk, hogy kis létszámú osztály. „Mert apa, múltkor, amikor a fiúk a műsort próbálták, csak nekünk lányoknak volt óra, és az szuper volt.” Itt nagyjából 12 tanulóra kell gondolnunk. Szóval a gyerek szeretne kis csoportban dolgozni, ahol a tanár néninek több ideje van egy-egy diákra, lehet lazább a hangulat, lehet jobban egymásra figyelni. A legjobb óra természetesen a játék lenne – hozzáteszem, nem elsős és jó tanuló a kislány – természetesen a szabadban, természetesen egy óriási udvaron, ahol nem csekkolja őket a tanár néni és természetesen szabadon, mindenféle vezényszó nélkül. „A tanár néninek csak egy sípja lenne, és amikor vége az órának fúj egyet és akkor minden elrejtőzött gyerek odafut hozzá.” Lenne még sütés és erdőjáró óra is, persze szabadon, ki merre akar, arra bóklászik, mindenki kapna egy GPS-t, hogy visszataláljon. Közben pedig mindenféle kincseket gyűjthetnének.

A jelenlegi tárgyak közül maradhat az angol, úgy ahogy most is van – nagy gratula a tanító néninek :). A többi még megfontolás tárgya, környezet az lehet „csak kicsit érdekesebben”, persze a rajz marad, talán az irodalom is, de az olvasmányt mindenki maga választaná. A matek, háááát azon még gondolkodik:

) És ki lenne a tanár néni? – szól a nehéz kérdés. Óriási szerencsénkre a 3 év alatt azért sikerült két gyerekszerető pedagógust kapnunk. Tökéletesek lennének, egy tökéletes rendszerben, ám még így is, hogy mindenféle eszement dolog köti a kezüket, a lehető legjobbat adják a kicsiknek – szóval a legmeghatározóbb első éveket jó pedagógusoknak köszönhetjük. És ezt érzi a gyerek is – ők tanítanának álmai iskolájában.

Néhány pedagógus neve persze rögtön tiltólistára került, félek, ezek száma az évekkel csak nőni fog. :( A tökéletes iskola játék tovább zajlik reggelente, szerintem érdemes kipróbálni. Sok gyerek persze egyszerűen csak azt válaszolja, legszívesebben felrobbantaná az iskolát – meg is értem – de ha nem ütjük el viccel a játékot, izgalmas és tanulságos dolgok derülhetnek ki arról, hogyan éli most és hogyan élné álmaiban a gyerek az iskolai életét.  

Itt a március, a tavasz és ilyenkor megsokasodnak a háziasszony teendői. Így mondhatták ezt hajdanán, cirka 200 évvel ezelőtt sorstársaink, s hogy ez mennyire így volt azt tanúsítja a Magyar Házi Gazdasszony címmel 1820-ban kiadott szakirodalom, melyet persze egy férfi, nevezetesen N. Nagyváthy János táblabíró írt. Ebben a vaskos kötetben jó alaposan kitárgyalja a szerző, mi mindenre kell ügyelnie az igazán gondos háziasszonynak hónapról-hónapra. Külön fejezet szól a szobák tisztításáról, a száraztészta „csinálásról”, „szárnyasállatokról”, sertés hizlalásról, befőzésről, szeszkészítésről, fejésről, gyertyamártásról, szappanfőzésről és selyemhernyókról. Még olvasni is sok, ugye?

Szóval, mi is így márciusban a teendő? Böjtmás havában ültetik meg a ludakat az asszonyok, méghozzá oly módon, hogy a költőfészek „kézalatti és langymeleg legyen” és egy lúd alá legfeljebb 6-7 tojás kerüljön. A kerti munkák is elkezdődnek, a veteménymagokat ideje elővenni, a kertet fel kell ásatni és „hogyha a föld felengedett” indulhat az ültetés. Hogy jobban nőjenek meg kell „porhálni” (porhanyóssá tenni) a fokhagymát, illetve a kint telelt kel és karfiol palántákat – „persze ez csak igen jó esztendőben lehetséges” – a kender, káposzta, len és dohány alatti földet viszont másodszor is fel kell szántani jó apróra.

Ez a söprűkészítés ideje is, a nyírfa ága ugyanis addig „szívós”, míg el nem kezd bimbózni, tehát most kell begyűjteni az ágakat és „egész évre való seprőket köttetni”. És persze itt a nagytakarítás ideje a napfényes száraz időben a szobákat ki kell porolni, az ágyruhákat kiszellőztetni, sőt, akár már meszelni is.

A fehérítésre is sort kell keríteni már most, mert „a nyári fejérítés erőtleníti a vásznat.” És ha még esne a hó, feltétlenül gyűjtse azt össze az az asszonyka, aki finom szagos vizet szeretne magának készíteni, ez ugyanis még tisztább, mint az esővíz.

Minél melegebb van, annál inkább fontos a savanyú káposztát megmosni és „friss, sós vízzel élesztgetni, ha lágyulna.” Azért, hogy a pincében tárolt káposzta, kel, karalábé, karfiolhagyma és a répa, retek magja ne kezdjen csírázni és rohadni a zöldségvermeket is jó át kell szellőztetni illetve minél hamarabb ültetni. A kolompér elrakását például a hónap végénél tovább halasztani kifejezetten káros. Amikor pedig a bor fejtésére kerül sor, egy edény seprőt feltétlenül érdemes félretenni, mert később jól jöhet, a vaslábast tisztításánál, vagy ha a marha lába kificamodik. A szalonnát és húst is „le kell szedni és tiszta zsúp közé ládákra vagy hordókra felszeldelve hideg helyre eltenni.”

A felsorolást folytathatnám még, de elég ízelítő ez ahhoz, hogy megállapíthassuk, keményen helyt kellett állnia anno asszonytársainknak. Arra, hogy milyen könnyű nekünk ebben a gépesített, bolthálózatos világban csak ilyenkor eszmélhetünk rá. Szóval kedves hölgyek, tessék vidáman rakni a mosógépet és bedobni a kosárba a felvágottat meg a karfiolt és közben hálát rebegni jó sorunkért. :)

(Fotók: mindennapoktortenete.blog.hu, regisegeknek.blog.hu, pecomp.hu, mipszi.hu)

A doktor szerint ugyanis hiába mindenféle krém, púder és festék, ha a nő nem egészséges. A mindennapi külsejű nő is nagyon vonzó, ha csillog a szeme, duzzad belőle az életerő. Viszont ha a nő nincs megelégedve magával és elhatározza, hogy minél gyorsabban, minél több súlyt akar leadni, akkor azt sokszor tűzön-vízen keresztül véghez viszi. Ez a módszer viszont nagyon káros, sőt néha végzetes is lehet az egész szervezetre – figyelmeztet az orvos. Én hiszek neki, különösen, hogy milyen kedvesen ír a „súlyfeleslegről”. Az orvos szerint ugyanis a legtöbb súlytöbblet, amire mi nők panaszkodunk, nem egyéb, mint tartalékenergia, amit a test adott esetben igénybe szokott venni. Vagyis ha ezeket a vélt plusz kilókat, mindenképp erőszakos módon lefaragjuk, hogy megfeleljünk a kor ideáljának, akkor a szervezet ellenálló képessége ellen cselekszünk. No, jó, azért ne nyugodjon meg mindenki, akinek úszógumik nőttek itt és ott, de nagyon fontos, hogy az ideális testsúlyt személyre szabottan kell megállapítani. Vagyis a magasságot, a test arányait, az életkort egyaránt figyelembe kell venni, mértékletesség kell a fogyókúrában – int a főorvos. Györky doktor egyébként tanácsokkal is szolgált a kor hölgyeinek. Mint írja, nagyon fontos a hosszú időre elnyújtott fogyókúra, orvosi ellenőrzés mellett. Titka pedig nincs, az egyetlen egészséges módja a fogyásnak a megfelelő diéta és a testmozgás. Ugye nincs új a nap alatt. :)

A kor fogyókúráira viszont nagyon kíváncsi lennék, hisz az orvos beszél arról is, hogy nem egy módszer vezetett komoly betegségekhez, sőt halálhoz. Egy helyütt megemlíti a főorvos a Schroth-kúrát, amit egy kuruzsló vezetett be, a lényege, hogy a beteg száraz zsemlén és tejbedarán él heteken keresztül. Hmmm, nem túl vonzó módszer. Györky cáfol olyan tévhiteket, hogy a masszázs és a gőzfürdő révén is lehet kilókat ledobni. A sport viszont nagyon fontos, csakhogy a nők az iskola után általában abbahagyják a mozgást, pedig a háztartási munkákkal ez nem pipálható ki – feddi a hölgyeket a főorvos. Ugyanakkor úgy véli, azért mi nők csak módjával sportoljunk, semmiképp se igyekezzünk a férfiakkal versengeni, a nő izomereje ugyanis kisebb és persze az idegenergiával is takarékoskodniuk kell. :)És a diéta? A kor fogyasztódiétáinak alapelve az egyhangúság. A Svábhegyi Szanatóriumban tartanak a betegeknek húsnapot, tojásnapot, tejnapot, gyümölcs és burgonyanapot. És persze van a teljes éhezőnap…Ezeket a napokat hetente egyszer érdemes beilleszteni a fogyókúra idején. Íme, a tippek: húsnapon reggel tea hideg borjúsülttel, ebéd főtt marhahús, uzsonna tea, vacsora papírban kisütött natúrszelet kávéval. Tejnapon joghurt, soványtej, aludttej, tejeskávé és joghurt követi egymást. Tojásnapon egész nap kemény tojást kap a beteg citromos fejes salátával, gyümölcsnapon alma, narancs, körte fogyasztható, burgonya napon pedig 1 ½ kg krumplit osztanak öt részre, persze mindenféle zsiradék nélkül.

Tessék, ki lehet próbálni, ezt orvosok írták fel. :)

(Képek: Velvet, Trendmanó,Dívány)

De a nő nőből van, szeret szép lenni, szóval használja azt, ami amúgy is ott van a háztartásban. Nem tudatosságból, de ők is a természetes szépségápolással éltek, erről tanúskodik a Dunántúli Szakácskönyv – Alsószopori Nagy Ferencnétől – 1906-ból, melynek függelékében sok hasznos dolog olvasható a háziasszonyok számára. Szó esik itt a mészfoltok eltüntetéstől kedve a zongorabillentyűk tisztításán keresztül a szappanfőzésig mindenféle praktikáról, s így a kozmetikáról is. A szerző néhány egyszerű és könnyen elkészíthető szert ajánl a test ápolására. Mint írja, az arcbőrnek nem kell más, mint víz, legjobb a többszöri mosakodás. Főleg este érdemes időt szakítani arra, hogy az arcunkat lepárolt és ismét kihűtött vízzel mossuk meg.

Kézfehérítésre a mandula a csodaszer: 10-12 szem héjazott, törött mandulából lepárolt vízzel kell mandulatejet készíteni és minden kézmosás után ezzel bekenni a kezünket. Arra viszont figyelni kell, hogy addig lehet csak használni e célra a mandulatejet, míg meg nem savanyodik. Mellesleg ezt a szert az arcbőr ápolására is ajánlja a szerző. Az ötlet megfontolandó, ráadásul nekünk már csak a bolti polcokról kell leemelni a mandulatejet, bár az elkészítése sem túl bonyolult.

Fejbőr erősítésére a családfőzet kiváló választás, sajnos a márka ma már nem kapható, de jó tudni, a magukra valamit is adó dédik az „Eau Athenienne”-t használták. A gyógynövény hajápoló hatása régtől ismert, manapság is alkotóeleme sok samponnak, otthoni főzettel mi is szép csillogóvá tudjuk varázsolni vele a hajunkat.

Ha szép fényes körmökre vágyunk próbálkozhatunk a vegyszerek helyett természetes anyagokkal is, a könyv szerint a citromlé kiváló erre a célra. Szerintem mielőtt pedikűröshöz rohannánk, érdemes kipróbálni. Nyárra jó megjegyezni, hogy a nagyon lebarnult arcbőrt olyan módon fehéríthetjük, ha kölni vizet, citromlével és glycerinnel egyenlő arányban összekeverünk, és ezzel lemossuk az érintett felületet. Ha pedig a nagy sütés-főzés közben megégetnénk magunkat, csak kapjuk elő a lisztet, hintsük be vele a bőrünket, így meg tudjuk akadályozni a felhólyagzást.

(Képek: mult-kor.blog.hu, szepsegreceptek.hu)

Az ember kíváncsi és imád belesegetni mások magánéletébe, főként, ha hírességekről van szó. Ezzel én is így vagyok, azzal a kivétellel, hogy engem főként a régen élt neves emberek magánélete, pontosabban magánkonyhája érdekel. Szóval nagyon örülök, amikor kezembe akad egy-egy könyv, ami a híres alkotókat, mint a gasztronómia rajongóit mutatja be. Olvastam már Ferenc Józsefről, Shakespeare-ről, Dumas-ról, most pedig egy Verdi mester asztaláról szóló könyvet lapozgatok. (Antonio Battei: Jó étvágyat, Maestro!)

Verdi gasztronómia iránti elkötelezettségéről, arról, hogy maga is remek szakács volt inkább csak levelezésekből, rövid szövegekből tudunk, nem úgy, mint Dumas esetében, aki saját szakácskönyvet is írt. (Sőt azt tartotta élete fő művének!) A nagy zeneszerzőnek már gyerekkorát is meghatározta a vendéglátás, hiszen apjának, Carlo Verdinek egy kis kocsmája is volt, a kis Verdi sok időt eltöltött a borozgató férfiak között és ott nőtt fel, ahol világhírű konyhaművészet született, Párma régiójában.

A kollégák visszaemlékezései alapján Verdi kifinomult ízléssel főzött és étkezett. Mint mondta, „minden ebéd a maga módján egy műremek.” Vendégei is imádtak az asztalánál helyet foglalni, nem volt nagyigényű, nem volt nagyevő és remek hangulatot teremtett minden étkezésnél. A szakácsra nagy gondja volt, barátjának írt levelében írja is: „…ha felveszel valakit erre a posztra, ajánlom, hogy foglalkozz vele nagyon komolyan, mert mégiscsak a mindennap elfogyasztott táplálékunkról van szó. Költészet, idealizmus mind rendben van, de evés nélkül azért nem létezhetünk.”

Verdi nagyon szerette az egyszerű ételeket, rengeteg rizst evett, a szegényes gyerekkori ételt dúsgazdag művészként is sokszor fogyasztotta, sőt „világhírű” rizottót készített, ahogy vendégei feljegyezték. Valójában olyant, amilyent neki is tálalt hajdanán a mama és a papa Roncole-ban.

A receptet szerencsére Verdi barátja elkérte a zeneszerzőtől, így maradt az fenn egy levélben. Íme tehát a mester rizottója.                  pixabay.hu

„Tegyetek egy lábasba, kevés felaprított hagymára két uncia (egy uncia = 3 gr) friss vajat, két uncia marha vagy borjú csontvelőt. Amikor elkezd aranyszínt kapni, adjatok hozzá a piemontei rizsből tizenhat unciányit (480 gr). Magas lángon, miközben fakanállal állandóan kevergetitek, hagyjátok, hogy a rizs is arany színig barnuljon. Vegyétek elő azt a kitűnő húslevest, amit korábban jó minőségű húsból készítettetek. Két-három merőkanálnyi menjen a rizsre. Amikor elpárolog, időnként merjetek rá újabb adagokat a húslevesből, egészen addig, amíg a rizs teljesen meg nem főtt (ez úgy kb. negyed órányira lesz attól, hogy a rizs a lábasba került.) egy fél pohárnyi fehér, jó minőségű édes bort is öntsetek rá. Egymás után három marék reszelt parmezán sajt is kell bele. Amikor a rizs már majdnem teljesen megpuhult, vegyétek elő a csipetnyi, húslevesben áztatott sáfrányt, adjátok a rizshez, jól keverjétek össze és öntsétek az egészet egy leveses tálba. Ha van szarvasgomba a háznál, vágjatok belőle hajszálvékony szeleteket és helyezzétek a rizottó tetejére és a szokásnak megfelelően szórjátok meg reszelt sajttal. Ha nincs szarvasgomba, akkor csak a sajt megy a tetejére. Fedjétek be a levesestálat és azonnal tálaljátok.”

Aki a rizottó rajongója feltétlenül próbálja ki a Verdi-féle variációt, ha nem is szó szerint, de ötletek meríthetőek belőle. A fehér bor, a húslé, és a parmezán valóban különleges ízt adhat a rizsnek, a szarvasgombáról nem is beszélve. Persze csak „ha van a háznál”. :)

Aztán jobban megnézve azt láttam papírdarabkák lógnak az ágakon, rajtuk kézírásos szövegek. Idézetek. A gyerekektől. Arról, mi a szívük vágya. Ez az újévi kívánságfa – mondta az óvó néni. Kicsit butának érzetem magam, hogy nem hallottam még erről a népszokásról, de hamar kiderült ez egy friss találmány. Azt hiszem igazából nekünk, szülőknek szereztek vele vidám perceket – kicsit gyerekek lettünk, ahogy kerestük a srácok kívánságait, aztán jókat nevettünk rajtuk.

Hogy mit kíván a mai gyerek, legalábbis mifelénk. Mire tippeltek?

Nem, nem legót, kisautót vagy babát – mint mi annak idején. Nem gazdagságot, gépkocsit, új ruhát – mint mi hajdanán. Utánunk vágynak, a figyelmünkre vágynak, a közös időre, közös játékra vágynak.

Ez a leggyakoribb kérés: „Játsszon velem sokat anyukám, apukám.”, „Legyen időm játszani.” „Sokat tudjak kirakózni, társasozni.”, „Mindennap legyen sok időnk játszani, sokat főzzön anya.”, „Szeretnék sokat játszani együtt a szüleimmel”. Nevettem jót, mindenki csak a szülővel akar játszani, a tesók valahogy fel sem merülnek. Na, jó egy helyütt igen: „Jó gyerekek legyünk, jó étvágya legyen a kistesómnak.” Barátokra viszont többen is vágynak: „sok barátom legyen.” olvasható néhány cédulán. És ami ritka ebben a korban és fejlett szociális érzékenységre utal egy helyütt olvasható ez is: „A gyerekek látogassanak el a gencsi otthonba.”

Szóval: megfontolandó dolog ez. Nehéz persze, munka és háztartás mellett szinte lehetetlen időt szakítani a kicsikre, még ha akarjuk is. Mire a gyerkőc hazaér kora este van, alig néhány óra marad a fekvésig, az meg nekünk is kellene, ugye? Valahogy mégis meg kellene próbálnunk, elvégre ezt kérik az újévre a kölykök. :)

(A fotók forrása: pixabay.com)

Valahol évek óta tudtam, hogy ez már nem fog összejönni nekem. Nem lepődtem meg a halálhírén, inkább csak úgy a gondolataimban van azóta is. Végigkísérte a fiatal, majd az eddigi meglett éveimet is a zenéje. Kicsit olyan volt, mintha a zenéjével együtt értem volna én is.

Nem szeretném, annyira nem akarom, hogy a könyvesboltokban, zenei és egyéb áruházakban hirtelen az ő plakátjaival, zenéivel legyen minden tele.  Lehet, hogy irigylem az érzést, amit volt részem megélni enélkül is?!

Számolja a média, hogy ennyi meg annyi sztár hunyt el idén. Nem tudom, nem számolom, vélhetően az ezt megelőző években is így volt ez. Egy igazi popikon idő előtt elmegy. George Michael egyik magyarországi koncertjén 42 ezren voltunk. Azt hiszem, azelőtt ennyi embert egy helyen egy ember miatt összegyűlni még nem láttam. Fojtogató, furcsa érzés volt, emlékszem. Akkor, azokban a percekben megfogalmazódott, egyben megkérdőjeleződött bennem, hogy vajon az emberi elme alkalmas-e arra, hogy ezt a helyzetet, élményt – hogy őmiatta azon a napon ennyien összegyűltek- feldolgozza.

Másik nap újabb több tízezer ember újabb helyszín…Azt hiszem, nem erre vagyunk programozva, beállítva. Masszív, erős lelki stabilitás kell ezt beépíteni és kezelni. Vajon megvolt-e ez egy olyan embernél, akinek olyan mély tartalommal, érzékiséggel, mondanivalóval megáldott zenei szövegei, zenéi voltak, mint George Michaelnek?

Fogalmam sincs mennyi tehetség kapcsán jött a hír, hogy elhunyt, de valahogy soha nem volt egyértelmű a pontos halálok. Még ha a laikus is tudta, és később kiderült, hogy tudatmódosítók állnak a háttérben.

Sok gondolatatot indított el bennem a zenéje és most a halála.

Kriszta

Este a mesét is együtt hallgatta velünk – szóval családtag lett Jézuska. Apával jókat vigyorogtunk, a kérdések azonban okoznak némi nehézséget. Mert faggat folyton és néha nehéz a korának megfelelő választ kitalálni. Miért épp a Jézuska hozza az ajándékot? És az oviba – ahol ők díszítenek – is ő hozza? Egyáltalán hova fogja tenni nálunk? („Szerintem majd odébb teszi a kukát.”:))

Amióta betlehemes játékokat is látott még több kérdés merült fel benne. Anya: miért Betlehembe mentek Máriáék? Miért istállóban aludtak? Amikor aludtak, akkor szült Mária? És miért épp Mária szülte a Jézuskát? És hogyan jött ki belőle? És miért siettek a pásztorok? Meg miért vittek ajándékot? És ment velük a csillag? Aztán az ember válaszol, és újabb kérdésözönt indít el. Megnőtt a Jézuska is? És mivel játszott? Segített az apukájának? stb.

Már a szenteste koreográfiáját is megtervezte: a család a mamánál vendégeskedik, amíg a Jézuska itthon dolgozik. Aztán természetesen, amikor hazaérünk este, ő lesz a felderítő, elsőként fog berohanni és megkeresni a fát. „Aztán anya, kiabálni fogok, hogy juhéj köszönjük Jézuska!”. Na, akkor remélem véget ér a kérdésözön is. :)

Hát persze, hogy szeszről van szó :). Igazából olyan nőcis italok, finom likőrök ezek, de elárulom, a pasik is csettintettek, amikor megkóstolták. Ilyen volt az aszalt szilva likőröm (a recept Sthal Judité), ami egyszerűen mennyei: képzeljétek csak el, ahogyan az aszalt szilva mézzel, fahéjjal és vaníliával együtt pihen a vodkában napokig, majd egy mézes sziruppal nyakon öntve landol a guszta kis üvegekben. Rá egy szép szalag: gyönyörű és észtveszejtően finom. De hát minden évben mégsem adhatom ugyanazt, nem? (Azt hiszem, ezen a ponton most sokan nem értenek velem egyet :) …).

A tavalyi aszalt szilvás változat

Szóval felcsaptam a dédik szakácskönyveit és találtam is egy receptet, roppant egyszerűt és nagyon remélem, hogy ízében is tökéleteset. Na, most lelövöm a sokaknak szánt meglepetésemet, de elárulom nektek: ez a narancslikőr. Rossz szerintem nem lehet, akinek felkeltettem az érdeklődését elárulom, hogyan készül. Valójában nincs is szükség itt receptre.

Már érik a narancsos likőr

Veszünk 6 darab szép nagy narancsot és vékonyan meghámozzuk, hogy a keserű fehér rész nem maradjon rajta. Ebből következik, hogy bio gyümölcsre lesz szükségünk. A héjakat aztán dunsztosüvegbe dobjuk, majd nyakon borítjuk 5 dl vodkával. Igazság szerint az eredeti recept 96%-os szeszt ír, ilyent viszont ma csak gyógyszertárban lehet kapni nagyon sok pénzért. Ráadásul ott sem adnak ki belőle 1 dl-nél többet. Ha egyáltalán adnak. Szóval marad a vodka. Az üveget jól lezárjuk, és olyan helyre állítjuk, ahol nincs útban. Amikor arra járunk, napjában elég egyszer-kétszer, megrázzuk kicsit, de egyébként hagyjuk pihengetni 8 napig. Aztán a héjáról leszűrjük a levet és felöntjük sziruppal, melyet 1 liter vízből és 1 kg cukorból főzünk. Újra dunsztosüvegbe zárjuk a felhígított vodkát, melyet újabb 8 napig pihentetünk. Végül leszűrjük gézen keresztül, megkóstoljuk. :) Ha finom már „csomagolhatjuk” is a likőrünket szép üvegekbe. Érdemes kisebb, 2.5-3 dl-es üvegeket választani, egy szép szalaggal átkötve apró kis figyelmesség a barátoknak.