1. Ráfekszel a vízre, ő fogja alulról a hátadat és a lábadat és kísér a vízbe

Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon hány kislányt, nőt ér valamiféle nagyon rossz érzést kiváltó, szexualitással kapcsolatos élmény, zaklatás. Eleinte azt gondoltam, keveset, aztán rájöttem: nem, nagyon sokat! Sőt, sokukat rokonok, ismerőseik részéről. Ha pedig sokunkat ért ilyen, azt is tudjuk, mi az a mély szégyen, zavar, ami miatt ezt nem merjük elmondani. Én szerencsés vagyok, hogy csak karcoltam az igazán szörnyű dolgokat.

8-9 éves lehettem, olyan korban, amiről csak foszlányok maradnak meg az emberben, mire felnő.

A csepeli strandra mentünk el rokonainkkal. A medence szélén ácsorogtam, mikor egy idősebb férfi szólt, tudok-e úszni, mert ő szívesen tanít. Egyáltalán nem emlékszem rá, hogy nézett ki, annyi, hogy az akkori szememmel öreg, kicsit puhány bácsi volt. A hátúszást javasolta. Hogy megy az? Hát ráfekszel a vízre, ő fogja alulról a hátadat és a lábadat és kísér a vízbe. Ő a láb helyett – s látják, a szégyen, meg „erről beszélni, pfujj!” miatt most sem tudok egyes szám első személyben írni – a nemi szervet fogta meg. Olyan rossz érzés fogott el azonnal, hogy éreztem, innen menekülni kell. Talán egy hossz után valamire hivatkozva gyorsan elmentem onnan, ott hagyva a joviális bácsit, aki illedelmesen állt ott és tanította tovább buzgón úszni a kislányokat.

Persze, hogy nem mondtam el senkinek. De mély nyomot hagy az emberben az ilyen, azt mutatja, ahogy mondtam: nem sok mindenre emlékszünk ebből az korból. Én erre igen.

2. Sokszor az ölébe ültetett és simogatott

Egészen kicsi koromban kiderült már, hogy muzikális vagyok. Egy dunántúli településen éltünk akkor. Anyám elmondása szerint másfél évesen tisztán énekeltem a Gólya, gólya, gilicét. Az óvoda után teljesen természetes volt, hogy zeneiskolás is legyek. A szüleim zongorára akartak beíratni, de én azt mondtam: „Még sosem láttam hegedűt közelről, én inkább hegedülni szeretnék.”

Így kerültem a pocakos, szemüveges és kopasz F. bácsihoz, aki nagyon kedves volt. Túlságosan is.

Minden órán hallottam a „Mucika, puszit!” felszólítást és akkor igen, puszit kellett adni. Amit utáltam. Arra már nem emlékszem, hogy már előtte is utáltam-e idegeneket és a távolabbi családtagokat puszilgatni vagy csak ezután fogott el az undor minden ilyen alkalomnál – végül is mellékes. Arra is emlékszem, hogy sokszor az ölébe ültetett és simogatott. Lehet, hogy nem volt pedofil és TÉNYLEG csak színtiszta szeretet munkálkodott benne – viszont az érzet, amit maga után hagyott, ma is borzongással tölt el. Sokáig egészen lefagytam, ha valaki hozzámért.

Akkoriban is – mivel végül 5 évig jártam hozzá hegedülni, amit totálisan sikerült megutáltatnia velem, pedig állítólag volt hozzá tehetségem – szóval én ezeket próbáltam otthon elmondani, anyám egyszer talán beszélt is vele, hogy ne puszilgasson, mert nem szeretem, de ezek csak olyan kis gyenge próbálkozások voltak. Végül 13 éves voltam, mikor egy magatartásból kapott hármas érdemjegy miatt eltiltottak a karatétól (amit imádtam), erre dacból kitaláltam, hogy akkor hegedülni sem fogok. Így szabadultam meg a kellemetlen szituációktól, csak az emlékektől nem sikerült, még 30 év után sem…

3. Elkezdett kergetni az ágy körül, először viccnek tűnt, aztán már nem

Több mint húsz éve történt. 19 éves voltam, az első nagy szakítás után, és piszkosul szenvedtem. Fél éve kerültem egy idegen város idegen főiskolájára, amit nem szerettem. Hamar lettek barátaim, a sulit kisujjból kiráztam, mozi, buli, lógás maradt.  Egy esti kis házibulira, egy lepukkant albérleti nagyszobára emlékszem, és egy kisebb társaságra, két fiúra, és talán öt-hat lányra, és a kezdeti nagy viháncolásra. Nem minden részletet tudok ennyi idő után felidézni, az biztos, egy idő után eldurvult a buli.

Hirtelen eltűnt minden barátnőm, piszkosul mérges voltam a csajokra, nem értettem, azt hittem, kint majd megvárnak.

Indultam volna kifelé, kezemben a kabáttal, de nem nyílt a szoba ajtaja. Nem értettem, valaki leoltotta közben a lámpát is. A sötétben elém penderült az egyik srác, akit nem is igazán ismertem, csak a becenevét tudtam, meg azt, hogy az egyik barátnőmre hajt. Nem volt másik kijárat, csak ez az egy ajtó, vagy a harmadik emeleti ablak. Egyik csoporttársam és az aktuális pasija a másik szobába bezárkóztak, így mi is be voltunk zárva. Tisztán hallottuk mi zajlik a szomszédban, órákon át.

A srác tapogatni kezdett – előtte semmi kapcsolat nem volt közöttünk.

Én akkor ocsúdtam fel, de hiába. Elkezdett kergetni az ágy körül, először viccnek tűnt, aztán már nem annyira. Talán ő is részeg volt, nem tudom, csak azt, hogy nem engedett el, megoldotta, ha már kéznél voltam, hiába kértem, nem eresztett. Borzasztó volt, lebénultam, de nem emlékszem pontosan, mi történt, csak arra, hogy megtörtént. Így védekezik az agy. Utána szótlanul felöltöztem, és meredten bámultam az üveges ajtót, hogy végre kinyissa valaki. A srác, mint aki jól végezte a dolgát, elaludt. A barátnők, mint később kiderült, azt hitték, én akartam ezzel a fiúval egyedül maradni, ezért léptek le olyan hirtelen. Hát nem.

Volt egy másik eset, egy évvel később, tanultam ebből. Szintén egy buliban, más helyszínen. Ottalvós volt, egy átjárószerű szobában kaptam egy ágyat. Fáradt voltam, hamar lefeküdtem. Éjszaka arra riadtam fel, hogy valaki meztelenül matat rajtam.

Sötét volt, percekbe került, míg rájöttem egyáltalán, a házibuli közönségéből ki lehet ez az izzadós, nagy hasú pasi.

Egyszerűen csak rámfeküdt, és nyomult. Nagyon izzadt, undorító volt, de nem volt potens, én meg annyira nem akartam tőle semmit, hogy tényleg menekülőre fogtam, kézzel-lábbal rúgtam le magamról, karmoltam. Sikerült is, hurkás-véresre karmoltam a a hátát, másnap meg is mutatta. Ő bocsánatot kért, azt hitte jó buli lesz, részeg volt. Mentegetőzött. Szerencsémre nem állt fel neki. Hát nem volt jó buli, de már tudtam, mit kell tennem.

Két saját eset, a srácoknak félreértett szexuális kaland lehetett, nekem trauma és szimpla erőszak.

Megrázott az első, de nem hagyott mély sebeket, inkább csak undort. Naiv voltam, nem vettem a jeleket, nem éreztem a veszélyt. A szomorú és elkeserítő, hogy hány meg hány ilyen eset van a közvetlen környezetemben. A barátnőim között is ismerek olyat, akit kisgyerekként az édesapja barátja erőszakolt meg egy házibuliban, felosonva a gyerekszobába (éveken át rettegett a férfiaktól, pszichológus kezelte). Egy másik lányt a szombathelyi Végállomásból egy fiútársaság kocsikáztatott meg, azt ígérték neki, hazaviszik. Aztán megálltak egy sötét helyen…

Van egy lányom, és nagyon nem akarom, hogy megtudja ő is, milyen a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság, ha lefogják a kezed, és nem szabadulsz. Ezért is gondolom, fontos róla beszélni. Fontos! FONTOS!!!

Valóban nem, ezért nem értem, miért történik mégis így. A nézők, de még maguk a felszólalók is így gondolják. 40-50 és 60 perces késéssel indultak a várt előadások.

Az e hét kedd esti jótékonysági Mága-koncertre nagyon készültem. Igazi komolyzenei élményre vágytam, tudtam, hogy Mága Zoltánnal nem fogok mellényúlni. Azt viszont nem, hogy ez alkalommal is várnom kell több mint fél órát, mire a 4-5 felvezető beszéd végére érünk. A város vezetője háromszor tudatosította bennem, hogy vállalnunk kell a véleményünket, és annak hangot is kell adnunk. Én most megteszem. Volt egy pillanat, amikor majdnem felálltam és hazaindultam. A sor közepén ültem, így maradtam.

Elcsépeltté és töltelékszóvá vált a „köszönöm”, nem számoltam, tán tizenötször hangozhatott el, amíg elkezdődött a koncert. Fogalmam sincs így utólag ki miért és kinek mit köszönt meg. Mindeközben kattogtak a fényképezőgépek, és lencsevégre kapták a nézőközönséget az amatőr és félamatőr fotósok. Nem jobb dolog a művészeket megörökíteni, vagy a hangulatot, és művészi értéket képviselő fényképeket készíteni? És ha már itt tartunk: én a magam részéről a saját művészi alkotásaimmal szeretnék megnyilvánulni a plénum előtt, nem azzal, hogy mikor milyen rendezvényen veszek részt.

Könnyes szemmel hallgattam a zenét, megkaptam, amire vágytam és vágyott a közönség. Az est sztárvendégének konferálásakor hevesebben kezdett verni a szívem, és amikor Szakcsi Lakatos Béla a Schindler listájának zenéjéből játszott, akkor úgy éreztem, hogy ezt az élményt soha nem felejtem el. Pár perc múlva a művész úr bemondta Isten házának mikrofonjába, hogy Kossuth Lajos is megüzente…menjünk el október 2-án szavazni. Hideg zuhany volt, egy szürreális állapot. Pár pillanat alatt kavarodott meg bennem minden. Olyan kár volt ezért, olyan nagyon kár!

A sok tehetséges művész nagy élményben részesített, Sebestyén Ernő hegedűmész hatott rám a legjobban. Szenzációs volt, amit Mágával próba nélkül, spontán zenéjükkel adtak a közönségnek: igazi örömzene.

Amiért hálás vagyok a város vezetőinek az, hogy lehetővé tették a rendezvényt, és hogy Mága Best of dedikált cd-t kaphattak a nézők. Javarészt olyan idős korú, zenekedvelő emberek, akik amúgy nem is álmodhatnak róla, hogy élőben lássák ezeket a tehetséges előadókat!

Kedves eladó hölgy fogad, mondom a gondomat, ő meg, hogy mindjárt jön a férje és megnézi. Férj már jön is, majd arrogánsan közli, hogy a DM-ben és búcsúban vásárolt napszemüvegeket nem javít, mert nem tudja garantálni, hogy nem tesz benne nagyobb kárt. Én hirtelen köpni-nyelni nem tudtam…egy kicsit még álltam, aztán megköszöntem és kisétáltam.
Kedves optikus úr, a fenti kijelentésével amúgy nem lenne probléma, ha azt kedvesen és árnyaltabban fogalmazta volna meg, anélkül, hogy a kedves vásárlót (én) a földig alázza. Ráadásul még meg is köszöntem volna az aggodalmát.
Amúgy egy Tommy Hilfiger napszemüvegről lett volna szó, ami ugyan nem csúcskategória, de azért nem is a búcsúban lőttem…és ami a lényeg: én szeretem, és természetesen fizettem volna a munkáért. Amúgy meg egy defektes szemüveggel a fejemen akár potenciális vásárló is lehetnék, na de az biztos, hogy ezek után egy másik optikában.

Merthogy létezik a kamaszkornak egy előszobája, az un. kiskamasz kor, amit tapasztalataim szerint akár a második dackorszaknak is lehetne nevezni, s ez bizony illene a jelenlegi tünetekre. De hát az még odébb van, nem? – hitetlenkedik az apa, anya meg gyorsan böngészni kezd és kiderül, hogy nem.

A szakirodalom hivatalosan ugyan 10 éves kortól számítja a kiskamasz kort, de a tapasztalat azt mutatja, manapság, ebben a felgyorsult világban, korábban érnek a gyerekek, így könnyen lehet, hogy jó a diagnózisom. És olvasom a „tüneteket” és csak bólogatok, akkor tehát megvan a magyarázat.

Merthogy az én lányom is egyre gyakrabban mond ellent, dacol, tiltakozik, sértődik, tagad és szemtelenkedik. Eddig mindig olyan tisztességesen betartotta a megállapodásokat, most a két meséből több lesz, aztán pimaszul beszól, hogy ha már elkezdte nézni a harmadikat, akkor be is fejezi, szó se lehet róla, hogy leállítsa. Megrúgja a tesót, aztán tiltakozik, hogy dehogyis.

Kiabál velem, hogy folyton dolgoztatom – „ágyazz be kislányom” – , ugyan már mi ő itt, egy szolga???

A mesével zsaroló családfőt kineveti, hogy ugyan már nem érdekli őt ha akár egy hétig nem ülhet gép elé. És folyton elégedetlen a világgal, egész napos gyerekbuli után sírógörcsöt kap, mert este 8-kor már nem engedem át a falubeli haverhoz.

Kiabál, flegma, káromkodik. Úgy használja a szlenget, hogy maga sem érti, vicces, ahogy néha megkérdi, mit is jelent ez. Egy apró viccen képes megsértődni és elrohanni, természetesen bevágva maga mögött a szoba ajtaját. És elvárná, hogy kérjünk tőle bocsánatot, miközben persze ő a hunyó. Egyik pillanatban cuki, segítőkész és és kedves amikor már-már elkezded élvezni ezt a kis félórácskát, robban a bomba, kitör a hiszti – de miért is?

Önállósodik: boltba megy és intézi az uszodát – ami szuper – viszont ezzel az öntudattal már egyedül vinné a tesót játszótérre is, sőt szülői érdektelenség híján elmenne ő maga is az esti koncertre. És persze újabb durci, harag és kiabálás amikor nemet mondunk. Szóval kibírhatatlan.

Máskor meg bezárkózik a kis kuckójába és szigorúan meghagyja, hogy ne menjünk be hozzá. Titkos rajzokat készít, titkokat ír egy füzetbe, és őriz a társai titkát. Fontos, már hogy mit mondanak a lányok a suliban, nem lehet kilógni a sorból: legyen feliratos a póló, szalagos a copf, és ismerjük meg Violettát is, mert a barátnők nagy rajongók.

Másrészről meg olyan kislány még.

Reggel, este még kell az összebújás, a szeretlek-szeretlek, a puszihegyek. Meglepit készít és boldog, hogy örülök. Sütit süt a vendégeknek, melegszendvicset vacsira apának. És a nagy Star Wars rajongó, esténként „megelégedik” a kistesó dedós meséjével, sőt még a hugica Tesz-Vesz városát is szívesen lapozgatja. Ráadásul fel is olvassa… Fára mászik, homokozik, csúszdázik – szóval mint egy kicsi gyerek. Olyan jó ilyenkor, néha adódik belőle legalább fél óra.

Mit mondanak tehát az okosok? Hogyan éljük túl komolyabb megrázkódtatás nélkül ezeket az éveket?

Vekerdy tanácsa nagyon tetszik: vegyünk egy nagy levegőt és ki se engedjük néhány évig.

Konkrétabban? A tekintélyelvű nevelést már sutba vághatjuk. Ha tiltunk, neheztelünk, mindig beszéljük meg, miért gondoljuk ezt így. Lehet vele már kicsit „felnőttebben” beszélgetni, kompromisszumokat kötni, ezt már ebben a korban megértik. Legyen több olyan közös tevékenységünk, amit ő szeretne és az sem árt, ha van valami hobbija, amit örömmel végez. Figyeljünk rá, csak rá többet, jobban, próbáljunk meg gondolkodni „kamaszul”. Így mondják.

+Mindenesetre amióta kiműveltem magam igyekszek türelmesebb lenni, nagy levegőket venni és minden akciónál szorgosan mantrázom, hogy: „Tudod miért van, tudod miért van, tudod miért van…” Néha segít is :)

Élénken emlékszem, tavaly tavasszal tört rám először a frász.
Futáshoz készülődtem, a testresimuló futónadrágot és a sportmelltartót felvéve röpke pillantást vetettem még az igazmondó tükörre. Az meg: hátul egy csak-csak formásabb lécet mutatott, de elöl tagadhatatlanul deszka-felületet.

Klasszikus, ha tetszik régimódi sportember lévén nem használok mezei futásokra push-up melltartót, a mozgás örömét tartom lényegesnek, a fákat, virágokat meg amúgy se érdekli az ember teste. Tiszteletben tartom a természete(s)t, annak ajándékait, a magamról alkotott testképem se torz, de akkor, ott, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy rettenetesen lapos vagyok. És, hogy nem volt ez mindig így.

A történethez hozzátartozik két egészséges, először mohón tej-, majd később lazán vérszívó 3 és 5 éves gyermek, akiknek születése körül a fáradtság mellett megtapasztalhattam az eufória élményét is. Életem végéig hálás leszek nekik, hogy 2 hónapos koruktól békésen átaludtak minden éjszakát; szem alatti árkokat, lefaraghatatlan pluszkilókat nem raktak rám, viszont az ébrenlétük alatt iszonyatosan kiforgattak mellszövet-ügyben.

Sokáig – kettejüket összesen 31 hónapig – tudtam szoptatni. Ebben az időszakban a tejtől duzzadó, de így is normál méretű melleim (75B – 80B) semmiféle gondot nem jelentettek, viszont az elapasztás után szembetűnően megfogyatkozott minden addig felhalmozott „örökség”. Konkrétan, eltűntek a melleim. A legendára – ami szerint hamar visszatér az eredeti állapot – egy idő után már nem tudtam alapozni. A páromat – bevallása szerint – a változás nem zavarta, nem rohantam hát plasztikai sebészhez mellkorrekciós műtét ügyben.

Tavaly őszig..

Akkor már senki, úgy értem, a gyerekek és a társam előtt se vállaltam fedetlenül a felsőtestemet. A fiam egyszer rákérdezett: anya, az ott miért lóg úgy? Kínosan érintett, hogy a legnagyobb betéttel bíró bikinit mertem csak felvenni, mindemellett viccesnek tartottam az átverés szempontjait. És egyre többször motoszkált a fejemben: vajon létezik megoldás?

Az első gondolatok még a “műmell” témakörben ragadtak le.

Később, az “agyban dől el minden” mondatot mantrázva elképzeltem magamat dúsabb, formásabb idomokkal. Érlelődött az elhatározás, hogy tenni fogok azért, hogy visszanyerjem a régi formámat.
Nem Baywatch-lány akartam lenni, akit felfalnak a férfitekintetek, hanem gátlások nélküli nő.

Nem tudom, hálás, vagy épp hálátlan küldetés-e ismerős sebészorvoshoz konzultációra menni, nálam így alakult. Elszántan beszéltem a megváltozott testrészemről, az orvos empatikusnak tűnt, olyannak, aki pontosan ismeri a szituációt, ettől valamennyire meg is nyugodtam. Azonnal arra kért, húzzam ki magam. Elmagyarázta, hogy természetes reakció, hogy inkább rejtegetjük, mint hangsúlyozzuk a beesett mellkast, de ez szokássá, rossz tartássá fajul, ami végképp kerülendő.

Főleg, ha azzal a céllal jöttem, hogy térfogatot és tömeget növelek a kérdéses területen. Alaposan felmérte a helyzetet, és megnyugtatott, semmi rendkívülit, szégyellnivalót nem lát, a gyerekek erőteljes ajkai, a gravitáció, a fogyás, a termelődő/kiszívott tej mennyisége, az öröklött, genetikai tényezők együttesen megtették a hatásukat. Nincs ezen mit csodálkozni. A mell zsír- és kötőszöveti aránya eltolódott, mirigyállománya erősen megcsappant. A helyreállító műtét (volumenpótlás) indokolt. Egy dolgom volt: erre rábólintani.

Naivan készülődtem volna haza, mikor az orvos mosolyra húzta a száját: most jön csak a java, a méret a lényeg! Erről még egyáltalán nem esett szó. Márkás sportmelltartót bontott ki a dobozából (80B), és arra kért, vegyem fel, majd implantátumokat adott a kezembe. Furcsa érzés volt, jobb szót nem találok rá.

Mivel kifejezetten erre kértem, nem ajánlott extra méretet. A kiválasztott, textúrált felületű, jelen állapotban a legkiválóbb minőséget képviselő implantátumok hamar bekerültek a melltartóba, ing begombol, és megkért, őszintén véleményezzem a tükör nyújtotta látványt. Tudományosan úgy fogalmaznék: a különbség szignifikáns volt.

Nevettünk a hivatalos procedúrán, a légkör teljesen bizalmas volt, lassan minden aktív verejtékmirigyem visszavonulót fújt. Mesélt még a Brazíliában tapasztalt, többéves sebészeti élményeiről. Dél-Amerika szegényebb de mégis feltörekvő rétegeiben sokan ingyen vállalják a plasztikai műtétek egész tárházát, ami a friss szakvizsgával rendelkező orvosok számára szakmailag felbecsülhetetlen értékkel bír.

A búcsúzás előtt fixáltuk a műtét időpontját, hamar kiderült, 3 hét haladék maradt a „régi” életemből/testemből.

folyt. köv.

by Zsu

A köz alkalmazottainak munkaideje van, tehát délidőben, a csúcsforgalom kellős közepén is muszáj adóellenőrizni. Látjuk őket, értünk dolgoznak, a mi pénzünkért és biztonságunkért. Értem én. Rendben, biztos így tanítják, akcióban kell levadászni a bűnt. Mindez Szombathelyen, nem is olyan rég esett meg. Engem azóta is bánt, nehezen tudok a kínai házaspár szemébe nézni…

A minap esett meg velem, ha akartam ha nem, a kedvenc szombathelyi kínai éttermemben szemtanúja lehettem egy szolgáltató jellegű – és ráérős – adóellenőrzésnek.

Az áldozat egy kínai házaspár volt. Egy belvárosi vendéglőben, ahol mindig kedvesek veled, és ha csak havonta egyszer-kétszer tévedsz be, akkor is megjegyzik, mit szeretsz, és aztán úgy csinálják. Egy kínai házaspár vezeti, gyerekeik szombathelyi iskolába járnak, számomra már helyiek. Szinte ott élnek az étteremben, néha egy-két alkalmazottal, dolgoznak reggeltől estig. De ez most mindegy is, szóval benyitok ide a minap, és látom, eszméletlen hosszú a sor. A szokottnál is kétszer hosszabb. Ráérek, gondolom, kivárom.

Először fel se tűnt, csak az, hogy egy idős úr morog mögöttem: „Ezeknek is most kell… délidőben, hogy le nem szakad a pofájukról a bőr”. Akkor látom, előttem a kerek asztalnál két kabátos nő, unott arccal, papírhalmok felett, számlák közt bogarász.

Hallom, mert nem tudom nem hallani a stílust, ahogy kérdeznek, eleve feltételezve a lehető legrosszabbat, amint vendéglátós-szakmailag oktatják áldozatukat: „Tényleg, ne mondja, hogy csak fagyasztott húst használnak! Azt mondta az előbb, hogy itt minden friss! Na, ezt magyarázza meg!”

Nem akarom elhinni. Miért előttem? Miért ilyen stílusban? Mi közöm nekem ehhez?

Az adóellenőr valamiért nagyon neheztel a kínaira, pláne, hogy néha ott kell, hogy hagyja őket. Dél van, csúcsidő, magyarázza a kínai hölgy: a pulthoz kell mennie kiszolgálni, mert a vevők nem várhatnak órákig… közben egyre csak növekszik a sor.

Az adóellenőr megmondja a tutit: kéne még egy kisegítő! Miért nem alkalmaznak valakit?

Hogy alkalmaztak, de az felmondott pár hete? Így nem lehet ám üzletet vezetni, hogy ketten viszik, a férj meg hogy gondolja, hogy szakács létére csak úgy kirohangál a konyháról felszolgálni? Hogy van az? Mit szól ehhez a ÁNTSZ?

Közben a bácsi, mögöttem a sorban, egyre idegesebb. Vagy negyvenen-ötvenen ácsorgunk, mint a színházban, nézzük az államigazgatás gépezetének működését. A bácsi félhangosan be- be szólogat az adóellenőröknek, hogy kiket kéne inkább zaklatniuk, és kiket nem – de ne politizáljunk…

Hallom, mi mindennel és hogyan takarítanak itt a kínaiak, szinte sírva a kis hölgy, hogy ők tényleg naponta többször felmosnak (mindig tisztaság van), magyarázza, hol vannak a felmosófejek és a vödrök, nem hipós vízzel, Domestossal…

Eltelt vagy tíz perc, már csak szolidaritásból sem megyek el, megvárom, mi lesz.

Az adóellenőr sorolja, mi mindennel kell majd bemenni a kínai házaspárnak a hivatalba, majd a hölgy arcába nyom egy papírost, ezzel a szöveggel kísérve: „Ezt a jegyzőkönyvet írja alá! Tényleg, tud maga olvasni?”

Szép végszó. Függöny le, beírva egy érdemjegy a polgárbarát magyar adóellenőrzésnek. Ja, hogy nem magyart szívattak itt nyilvánosan? Vajon így csinálják ezt máshol is? Vagy csak ott, ahol nem sejtenek ellenállást, befolyást, jó kapcsolatokat?

Egy, kettő, három, négy… Mostanság sokszor kezdem így a mondataimat, persze ezt még magamban dünnyögöm, mielőtt belekezdenék. Mielőtt belevágnék az újabb és újabb nevelő célzatú monológomba. Úgy tűnik, erőteljesen megváltozott a kislányom. És nem túl kedvezően. A kis drága földre szállt tündér, – a morcos nagyobbik után főleg annak tűnt – aki folyton csak mosolygott, vicceskedett, kedveskedett, simogatott és ölelgetett kifordult magából. Parancsolgat, durcázik, üvöltözik, rugdal, mogorva és szófogadatlan.

Mintha szeptemberben indult volna ez a gyökeres személyiség változás, szóval próbálom az óvodára kenni. :) Merthogy most kezdte. És ráadásul szuperül ment minden, semmi nyafogás csak öröm és boldogság. Most meg… Persze, azt mondják a hozzáértők, hogy ez így természetes. Értem én, csak hát nehéz kibírni. Nézem ezt a buksi kis fejet próbálom megfejteni mi zajlik benne.
„Marhára nem értem, miért nem látja, hogy mi a bajom. Még hogy vegyem fel a földről a kiflit, amit olyan jó volt odavágni. Legyen csak mérges! Ez a sok hülyeség is, hogy: milyen volt az ovi, mi volt az ebéd, ettél belőle, kivel játszottál, jó voltál??? Hát kit érdekel… Elmúlt. Különben is, ha ennyire kíváncsi, miért nem akarja, hogy itthon legyek vele? Akkor tudna mindent.

Régen persze minden más volt.Reggelente lustiztunk az ágyban és az se volt gond, ha még délben is pizsiben voltam. És meg is ettem az ebédet, mert mindig olyant főzött, amit szerettem. Meg játszottunk is. Na jó, az utóbbi időben kicsit már uncsi volt, mert mindig volt valami dolga, amikor épp kirakózni hívtam. Majd ha elmosogattam, majd ha kiteregettem, majd ha megsütöttem, majd ha ellenőriztem a leckét, majd ha megetettem a kutyákat – mondogatta. De úgy is jó volt vele lenni. Mert azért sokat ölelgetett, együtt olvasgattunk, sétáltattuk a kutyákat, vásároltuk a kifliket, vártuk az apát.

Most meg hirtelen elkezdett emlegetni valami kormányt, meg , hogy a munka, aztán elvitt ebbe az oviba. És otthagyott!!! Hát mit ne mondja, elég félelmetes volt. Ott vannak azok a nénik, akik becézgetnek, ölelgetnek, mindenféle jópofa dolgot csinálnak, aranyosak is, de hát idegenek! Meg ott az a sok törpe, az egyik ordít, a másik bepisil, a harmadik megrugdosott, a negyedik meg folyton kézen fogva akar sétálgatni velem. A kaja se a régi, néha jobb meg se kóstolni, már ahogy kinéz…Még az a jó, hogy aludni lehet, meg elvittük a takarót-párnát is, azoknak van valami kis otthonszaga.

Meg okés, a játékospolc az nem kutya, az udvar is tele van minden szuper dologgal. De akkor is!  Otthagyott! És minden reggel otthagy! Persze-persze jön aztán hamar, imádom, a nyakába ugrok és látom, hogy boldog, amikor az óvó néni megdicsér, ma is milyen okos-kedves-ügyes voltam. De azért jobb, ha tudja, hogy nem olyan tuti ez nekem. Úgyhogy ottmarad a kifli és kész!!!”

Szóval valami ilyesmi lehet a háttérben. Próbálom is elképzelni, mit szólnék én, ha egyszer csak azt mondanák, mostantól fogva teszem azt Észtországban fogsz élni, kollégáid észtül és oroszul beszélnek, a menzán véres palacsintát adnak, a napozást elfelejtheted és egy évig nem jöhetsz haza. Kicsit kalandos lenne biztosan, de úgy  hiszem hamar elkezdenék vágyakozni az otthon után.
Jó módszer ez is – a számolás mellett – ha dühöng, rugdos és süketet játszik. Az okosok szerint nekünk felnőtteknek kell megtanítanunk őket a konfliktuskezelésre, nekünk van ehhez nagyobb eszközrendszerünk. Nekem néhányat sikerült is már kikísérleteznem egy jó nagy nyelés után, ajánlom kipróbálásra. 1. hangnemet váltok: olyan nagy a meghökkenés, hogy elfelejt tovább tiltakozni 2. figyelmet terelek: gyermekfüggő, kit mi köt le, én arról mesélek neki, hogy napközben láttam az utcabeli cicát, aki átugrott a kerítésen (macskamániás) 3. na jó ezt nem szabadna leírnom, de szelíden zsarolok, mondjuk, hogy nem húsz mesét olvasok az ágyban, hanem csak tízet :) A lényeg hogy csak szeresd – mondja az óvó néni. Úgy lesz, túléljük majd ezt is.

by Eszter

Bár még csak egy év iskola van mögöttünk, azt hamar megtanultam, hogy a tanév során – legyen bármennyire is önálló a csemete – reggelente egy fix feladatom tutira van, a tízórai csomagolás. Ez pedig egy utálom munka, pontosabban fejtörés, ha nem akarom, hogy a gyerek skorbutot kapjon a felvágottas zsemlétől. Igaz azt is lehet változatosan készíteni, belelopni finom vajat vagy házilag készített krémet, némi értékelhető minőségű sajtot, zöldségfélét – ha nem finnyás a kölyök. Na, az enyém az.

A gyerek simán ellenne a szimpla zsemle/kifli/kenyér felvágott kombináción napokig is, de engem ettől kiráz a hideg. Pláne ha belegondolok, miből készülnek ezek a „szendvicsbevalók”. És mivel tudom, hogy az iskolai menzát sem preferálja, talán néhány kanál lecsúszik az ebédből, tegyük hozzá, meg is értem…

De akkor miből él ez az iskolás, akinek elvileg kellene az energia, hogy tudjon teljesíteni? Szóval a lecke itthon is fel van adva, valamit adni tízóraira, uzsonnára, ami el is fogy, sőt talán még egészséges, tápláló is. Néhány tízórai féleség következik tehát, amit nekem az elmúlt egy évben sikerült kikísérleteznem és jelentem működik is.

Én pogácsának ritkán állok neki, mert hajtogatni nem szeretem a tésztát, meg ahhoz is türelmetlen vagyok, hogy többször pihentessem, szóval órákig várjak arra, hogy végre beleharaphassak a kész darabokba. De egy helyen véletlenül belefutottam egy túrópogácsa receptjébe, ami azért tökéletes, mert gyorsan kész a tészta, nem kell keleszteni és valami isteni, ahogy elolvad az ember szájában. Az alapanyag villámgyorsan összeállítható és érdemes belőle sokat készíteni, nem csak uzsitáskás adagot, mert sörkorcsolyaként is gyorsan eltűnik itthon.

Szóval a teendő mindössze annyi, hogy 25 dkg túrót, 25 dkg vajat, 25 dkg lisztet és egy fél evőkanálnyi sót jól összegyúrunk és ezt a ragacsos masszát beletesszük fóliába, majd a hűtőbe dugjuk egy-két órára, hogy gyúrható állagú legyen.

Ebben a tésztában az a jó, hogy akár napokra is bent pihentetheted a hidegen, aztán mindig előkapsz annyit, amennyit a helyzet kíván (meccs, vendég, zsúr…). Amikor kiveszed, lisztezett felületen nyújts ki és a szokásos módon folytasd a munkát: szaggass, vagdosd be a tetejét, kend meg enyhén felvert tojással, szórd meg reszelt sajttal és zsupsz bele a sütőbe. Én gyakran szórok rá köménymagot (mondjuk azt nem mindenki kedveli) de egyéb magocskákkal is lehet szebbé és még egészségessé is tenni, jó rá a szezámmag vagy a lemag is. Kb 20 perc kell neki 170 fokon.

És itt következik egy fontos infó: ez a pogi igazából frissen jó, akkor olyan, mintha a fornetti csomagolta volna épp. Leheletkönnyű és ha apró darabokat szaggatsz, akkor csak egy harapás és el is olvadt a szádban. Így aztán én azt a trükköt alkalmazom, hogy egy kisebb tepsinyi adagot sütésre előkészítve – vagyis kiszaggatva, tepsire sorakoztatva kis tojás és sajt társaságában a hűtőbe teszek, majd reggel 10 perccel korábban kelek – ennyi áldozatot megér a gyerek :) – , gyorsan kenem, szórom és dugom a melegbe.

Mire a gyereket kirángatod az ágyból, rákönyörgöd a ruhát, ráveszed egy fésülködésre addigra el is készül a tízórai. És mire a reggeli, fogmosás, cipő- és kabáthúzás lezajlik, már a dobozban lesz a frissen sült finomság.

Fontos, hogy sokat kell belőle csomagolni, mert az osztálytársak hamar elkapkodják. Szóval lelkiismeret kipipálva: a gyerek eszik, ráadásul nem is rosszat, egy túró-sajt-vaj-magocska kombinációval szerintem nem árthatunk.

Folyt köv.   

By Eszter”

Jó, jó, az talán feltűnt már a legtufábbaknak (Katának köszi a jelzőért) is, hogy ha nem tetszik a műsor, nem tudunk csatornát váltani, hiába is kotorászunk távkapcsolóért.A problémák azonban nem itt kezdődnek, hanem már ott, hogy melyik előadást válasszuk, ha színházba készülünk? Rábökjünk valamire találomra vagy kezdjünk el utánanézni? Nézőművészeti alaptanfolyamunk első pontja, hogy IGEN, nézzünk utána, milyen színdarabot fogunk látni, mire készülhetünk: röhögni lehet rajta, sírni vagy elgondolkodni – esetleg ez mind együtt? Így kisebb az esélye a csalódásnak is az este végén… Nem mondom, hogy színi kritikákat olvassunk előtte, az már egy magasabb szint, nem kell rögtön leverni a lécet.

Ezután következik az újabb kulminációs pont: milyen ruhában jelenjünk meg? Legyünk lazák és a rövidnadrág-póló kombót dobjuk fel az új flip-flop papuccsal? Vagy a szmokingot kotorjuk elő a levendulás zsákból? (Höhö, ez utóbbi a fantazmagóriák közé sorolható.) Nos, kedves uraim, azt tanácsolom, hogy a darabválasztástól függően inkább kissé ünnepélyesen, mint slamposan! Egy nyári, szabadtéri operettre nem muszáj a sötét zakó, de a zárt cipő mindenképp! Felejtsük el a kitaposott szandált és a lógó ülepű gatyát! Hogy visszatérjek vesszőparipámhoz: nem a tévé előtt terpeszkedünk a kinyúlt mackónkban, hanem adjuk meg a módját és a tiszteletet az estének. Elvégre a kultúra templomába készülünk! A hölgyekre ez természetesen épp úgy vonatkozik, bár ők – tapasztalataim szerint – inkább kissé túlzásba viszik az ünnepélyességet. Legutóbb is azt láttam, mintha némelyek egyenesen az Operabálba indultak volna… A kis- és nagyestélyit nyugodtan mellőzni lehet egy normál estén. Ahogy a másik végletet is: a szakadt farmert, kockás inget – megfelelő az, csak más programra.

Jöhet az újabb lecke alapszinten. A mobilok kikapcsolására általában előadás kezdete előtt hangszórón figyelmeztetnek, mindig akad azonban olyan, aki fontos hírt vár: így csak lenémítja. Igen ám, de a rezgő funkció a legnagyobb csendben atomrobbanás erejével tud szólni, tehát a teljes kikapcsolás ajánlatos a teljes kikapcsolódás érdekében. Műsor közben természetesen nem készítünk videót és fotót, hacsak nem ez a szakmánk!

A következő óra anyaga az evés – ivás. Ahogy a templomba nem viszünk be üdítőt, kávét, popkornt, ropit, CUKORKÁT zörgős papírban – úgy a színház nézőterére sem!! Még ha meggyőződésünk, hogy professzorai vagyunk a tictacos doboz csendben való kinyitásának, akkor sem! Valakit biztosan megzavarunk vele. Jó esetben csak a mellettünk ülőt, rosszabb esetben a színészt is a színpadon. Igen, a színész szerepel, mondja a szöveget, de attól még lát, hall és érez. Nem úgy, mint azok a kis emberkék ott a dobozban (tévé!!), akik mellett bármi megtörténhet, ők mondják, mondják, rendíthetetlenül. De a színháznak épp az a varázsa, hogy ott és abban a pillanatban születik meg és ehhez minimum két ember kell: egy, aki szerepel és egy, aki NÉZI!! A néző elsősorban NÉZ! (És persze LÁT – jó esetben. De ez már megint egy következő szint.) Garantálható tehát: 99,99 % hogy nem fog éhen és szomjan halni senki, amíg véget ér a darab (vagy a felvonás) és ezt nagyon jó lenne, ha a nagymamák is megértenék, amikor az unokát viszik gyermekelőadásra. Nem kell a puffasztott kölesgolyót sem a gyerek szájába tömködni közben, hagyjuk, hogy élvezze azt, ami a színpadon történik!

Apropó: élvezet. Amennyiben mérhetetlenül unalmasnak vagy felháborítónak találjuk a műsort (talán, mert kihagytuk az első leckét és nem néztünk utána), akkor se ásítozzunk és unatkozzunk látványosan, ne tegyünk hangosan megjegyzéseket (mások szórakozását megzavarva!) és főleg ne álljunk fel és menjünk ki közben, hanem várjuk meg a szünetet – különben máris kiállítottuk magunkról a bizonyítványunkat! Ha viszont tetszésünket elnyerik a látottak, tapsoljunk bátran a végén: AMIKOR felkapcsolják a lámpákat! Az jelzi ugyanis az előadás végét. A sötét még NEM a vége. Az a produkcióhoz tartozik. Akkor lehet egy sóhajtásnyit hagyni leülepedni a látottakat: elmélázni, meghatódni.

Merjük átadni magunkat a lelkiállapotnak, amit az előadás okozott. Hiszen ezért megyünk színházba.
Akinek pedig túl sok ezen leckék anyaga és megbukik az alapoknál, inkább maradjon otthon és nézze a tévét!

Jucus

Miért nem elég, ha házastársak, vannak gyerekeik, van munkabérük, nem tartoznak senkinek, fizetnek mindent, és papírjuk is van mindenről? Mi megszívtuk, és örülhetünk, hogy párezer forint és néhány délután feláldozása árán megúsztuk a buktát. De…

Milyen bürokratikus és gondolat húzódik meg a mögött, hogy csak az házaspár kaphat a családbarát állam által támogatott lakáskorszerűsítési hitelt, akiknél mindkét félnek tulajdona van az ingatlanban?

Kezdjük ott, hogy nem egy Pasaréti villát szerettünk volna kiflancolni, csupán egy 1,5 milliós fűtéskorszerűsítéshez szerettük volna igénybe venni a családoknak kitalált, direkt erre a célra meghirdetett államilag támogatott hitelkonstrukciót (itt lehet megnézni, mi is ez). Mert miért is ne?

Siettünk is vele, merthogy idén, 2014. december végén lejár ez effajta államilag megtámogatott kölcsöntámogatás, tehát csak pár hetünk lehetett volna arra, hogy igényeljük. Bementünk két bankba is, kértünk ajánlatokat, mindkét helyen biztattak: lakás is van, gyerek is, bér is, se hiteltartozás se adótartozás… igényeljük csak!

Megkezdtük a papírmunkát, fűtésterv, árkalkuláció, alaprajz, adóigazolások (2 x 3000 Ft), a paksamétával aztán beállítottunk a kiválasztott bankba. Elő a papírokkal, elkezdődött az adminisztráció – lassú a rendszer, ültünk egy ideje, amikor a hitelintéző hölgy elnézést kért, eltűnt tíz percre.

Még poénkodtunk is rajta, biztos kandikamerával mustrálják a csizmánkat és a telefonunkat (amit nyomkodtunk, amíg telt az idő) hogy tényleg hitelképesek vagyunk- e.
Az ügyintéző aztán a felettesével együtt érkezett vissza, majd zavartan közölték, hogy az államilag támogatott hitel bizony nem fog menni. Majdnem jogosultak lennék rá, meg minden, csak ez az államilag támogatott konstrukció akkor igényelhető, ha a házaspár mindkét felének van a házban tulajdonrésze.

Miért?

Annak ellenére, hogy a kölcsön fedezete maga az ingatlan lenne, és majd tízszerese a forgalmi értéke a hitelhez képest, a hitelfelvevő házastársát minden esetben adósként be kell vonni. Ezért kell a tulajdoni hányad…. én itt elveszítettem a fonalat, már nem érdekelt…. csak mérhetetlen dühöt éreztem az irányába, aki ilyen törvényi feltételeket támaszt.

Mert miért?

Felhívtunk más hitelintézetet is – biztos ami biztos – ott is ugyanezt közölték, ezeknél az állami támogatású hiteleknél roppant szigorú törvényi feltételeknek kell megfelelni: sokadik pontként ennek.

Miért kell evidenciának venni, hogy egy használt lakás esetén mindkét félnek tulajdonosnak kell lennie?

Esetemben (én vagyok ebben az országban egyedül?) előbb lettem lakástulajdonos, mint házas. Az én nevemre íratott lakásban kezdtük meg a közös életünket, ide jöttek a gyerekek, és most szeretnénk korszerűsíteni. Persze, ajándékozhattam volna a házastársamnak, a jegygyűrű mellé mondjuk 25 % ingatlanrészt, de minek?

Ez egyedül a NAV-nak lett volna jó, mert akkoriban még ingatlan ajándékozása esetén az ajándékozottnak 9%-os illetéket kellett fizetnie. Esetünkben azért a lakásért, amiben így is közösen lakunk, pusztán azért, hogy egyszer majd kedvezményes állami hitelt vehessünk fel, egy 25%-os részesedés esetén minimum 300 ezer forintot…

De megnyugtatott a bank, íme, piaci hitelre bármikor jogosultak vagyunk, kedvezményt, 0,5 %-ot is adnak, mivel régóta ügyfelek vagyunk. Csak ennek a piaci hitelnek a kamata más…

Szóval, ilyen a családbarát állam családbarát korszerűsítési hitele… életszerű.

Vagy vessük fel azt: mi van az elvált szülőkkel, akik egyedül nevelik a gyerekeiket? Azok nem családok? Azok miért esnek el eleve az ilyen típusú állami támogatású hiteltől? Nem ezt nevezik (negatív) diszkriminációnak?