Aztán jobban megnézve azt láttam papírdarabkák lógnak az ágakon, rajtuk kézírásos szövegek. Idézetek. A gyerekektől. Arról, mi a szívük vágya. Ez az újévi kívánságfa – mondta az óvó néni. Kicsit butának érzetem magam, hogy nem hallottam még erről a népszokásról, de hamar kiderült ez egy friss találmány. Azt hiszem igazából nekünk, szülőknek szereztek vele vidám perceket – kicsit gyerekek lettünk, ahogy kerestük a srácok kívánságait, aztán jókat nevettünk rajtuk.

Hogy mit kíván a mai gyerek, legalábbis mifelénk. Mire tippeltek?

Nem, nem legót, kisautót vagy babát – mint mi annak idején. Nem gazdagságot, gépkocsit, új ruhát – mint mi hajdanán. Utánunk vágynak, a figyelmünkre vágynak, a közös időre, közös játékra vágynak.

Ez a leggyakoribb kérés: „Játsszon velem sokat anyukám, apukám.”, „Legyen időm játszani.” „Sokat tudjak kirakózni, társasozni.”, „Mindennap legyen sok időnk játszani, sokat főzzön anya.”, „Szeretnék sokat játszani együtt a szüleimmel”. Nevettem jót, mindenki csak a szülővel akar játszani, a tesók valahogy fel sem merülnek. Na, jó egy helyütt igen: „Jó gyerekek legyünk, jó étvágya legyen a kistesómnak.” Barátokra viszont többen is vágynak: „sok barátom legyen.” olvasható néhány cédulán. És ami ritka ebben a korban és fejlett szociális érzékenységre utal egy helyütt olvasható ez is: „A gyerekek látogassanak el a gencsi otthonba.”

Szóval: megfontolandó dolog ez. Nehéz persze, munka és háztartás mellett szinte lehetetlen időt szakítani a kicsikre, még ha akarjuk is. Mire a gyerkőc hazaér kora este van, alig néhány óra marad a fekvésig, az meg nekünk is kellene, ugye? Valahogy mégis meg kellene próbálnunk, elvégre ezt kérik az újévre a kölykök. :)

(A fotók forrása: pixabay.com)

Este a mesét is együtt hallgatta velünk – szóval családtag lett Jézuska. Apával jókat vigyorogtunk, a kérdések azonban okoznak némi nehézséget. Mert faggat folyton és néha nehéz a korának megfelelő választ kitalálni. Miért épp a Jézuska hozza az ajándékot? És az oviba – ahol ők díszítenek – is ő hozza? Egyáltalán hova fogja tenni nálunk? („Szerintem majd odébb teszi a kukát.”:))

Amióta betlehemes játékokat is látott még több kérdés merült fel benne. Anya: miért Betlehembe mentek Máriáék? Miért istállóban aludtak? Amikor aludtak, akkor szült Mária? És miért épp Mária szülte a Jézuskát? És hogyan jött ki belőle? És miért siettek a pásztorok? Meg miért vittek ajándékot? És ment velük a csillag? Aztán az ember válaszol, és újabb kérdésözönt indít el. Megnőtt a Jézuska is? És mivel játszott? Segített az apukájának? stb.

Már a szenteste koreográfiáját is megtervezte: a család a mamánál vendégeskedik, amíg a Jézuska itthon dolgozik. Aztán természetesen, amikor hazaérünk este, ő lesz a felderítő, elsőként fog berohanni és megkeresni a fát. „Aztán anya, kiabálni fogok, hogy juhéj köszönjük Jézuska!”. Na, akkor remélem véget ér a kérdésözön is. :)

Néhány év múlva már – a nagyobbik lányomnál legalábbis így volt – kezd valamit nem érteni. Mert ugye más Mikulás osztogatja a szaloncukrot a Fő téren délelőtt, meg egy másik délután. Aztán ott van a boltban, az oviban, biciklizik, hintó húzza végig a falun stb, stb, stb. A szülő azért még szeretné ezt a kis illúziót megőrizni, mert olyan jó még neki is mesehőssé változni. (Mondjuk utána aztán dühöng, amikor csak nem akar kiürülni a sok zacskó…)

Az ovis elég élethű, nem?

Akkor tehát jön a magyarázat, hogy ugyebár vannak vicces bácsik, akik szeretnek jelmezbe bújni és ajándékot osztogatni, de az igazit, aki éjjel suhan a rénszarvas húzta szánon, na, őt sohasem fogjuk látni. Igazából nem is tudunk róla semmit – hogy hol lakik, meg hol veszi az ajándékot és számos zavarba ejtő kérdés hangzik el ilyenkor, ugye? – nagyon titokzatos a Télapó. És akkor a gyerek tovább hisz, és ez olyan jó.

Aztán megnő, iskolás lesz és kimondja az ítéletet: „gyanúsak vagytok, ugye igazából ti vagytok a Mikulás?” Hát igen. „És akkor nyuszi sincs, ugye?” Hát nincs. Aztán felvilágosítják egymást a suliban is és vége egy mesének L. Bár szerintem a vágy bennük tovább él, nem véletlenül színlelt idén éjszaka alvást a nagylány, meg kellett bizonyosodnia arról, hogy mi zörgünk a zacskókkal. Mert megígérte a barátnőnek, hogy ellenőrzi az igazságot. Szóval kicsit még mindig benne volt valami ebből az álomvilágból? :)

Szerencsére van még egy kisebbik, akivel lehet néhány évig játszadozni, és szerencsére a nagy is partner ebben. Szóval lehetek még kicsit mesebeli lény, egy igazi szupermanó a Mikulás mellett. Aki természetesen létezik, csak épp sosem látjuk. :)

A tavaszi fáradtság szezonján túl vagyunk, én mégis néha úgy érzem magam, mint akit mozsárban összetörtek. Egyfolytában ásítozok, levert vagyok, nem tudok koncentrálni és ezzel a fáradtsággal a családfő is küzd. Vívjuk a harcot az EGYLÁBÚ ellen.Ő a kis négyéves rendszeres éjszakai látogatója. Egy szörny, aki benéz az ablakon, és nem is egyedül, merthogy farkasai is vannak. A baj az, hogy sajnos ő nem egy kedves EGYLÁBÚ, akivel boldogság lenne álmodni, hanem ő – mint a szörnyek általában – szereti ijesztgetni a gyerekeket.

Így aztán már az ágyba bújás körül is gondok vannak, merthogy a kislány nem akar elaludni. Maximum a szülői ágyban. A fáradt szülő ilyenkor néha engedményt tesz, bár tudja, nagy öngólt lő, de hát fáradt. Aztán amikor a kiscsaj már kezdené kisajátítani a franciaágyat, akkor előveszi a szülői szigort és elhangzik a „hogyisne”. És az ígéret, hogy természetesen megyünk azonnal odabújni, ha jön EGYLÁBÚ. Lényegében persze a szülő így se, úgy se alszik: mert vagy az „ANYA!!!” veri ki az álmot többször is a szeméből, vagy az együtt alvásból fakadó folyamatos rugdosás miatt képtelen kipihenni magát.

Szóval ez a mi nyári fáradtságunk oka. Meg is néztem gyorsan, hogyan is van ez „a gyerek és a szörny” téma, mit ír a szakirodalom, mit ajánlanak az okosok. S mint kiderült az első szarvashibán már túl vagyunk: mert ehhez a témához racionálisan nem lehet hozzáállni. Vagyis teljesen felesleges bizonygatni a gyereknek, hogy egyáltalán nem létezik az EGYLÁBÚ, láthatóan ez a gyereket nem nyugtatja meg, merthogy nem hiszi el, hogy nincs. Azt mondják felesleges strapálni magunkat azzal is, hogy végigkutatjuk együtt a szobát: vagyis bevilágítunk az ágy alá, benézünk a szekrénybe, elhúzzuk a függönyt – ez is csak a felnőtt gondolkodása. „Nincs ott, szóval nincs is – ugye megmondtam?” Hát meg, de minek.

Elbagatellizálni a dolgot nem szabad, a gyereknek fontos, hogy érezze komolyan vesszük, de túldramatizálni sem szabad, mert csak még erősebb szorongást kelthetünk benne. A beszélgetés úgy mondják, már fél győzelem. Vagyis ha elmeséltetjük vele, milyen is az ő szörnye, hova jön, mit csinál, már sokat tettünk a feszültség oldásáért. A történetet akár el is bábozhatjuk, lerajzolhatjuk persze jó kimenetelű zárással. És találhatunk ki megoldást együtt arra, mit tegyen, ha ismét eljön a kéretlen látogató. Fontos, hogy a lefekvésnek legyen állandó rítusa: fürdés, meseolvasás, ölelés, puszi, búcsú, lámpaoltás – na ezt azért még a legszigorúbbaknál is nehéz betartani, de azért rajta vagyunk :)

Mióta kiokosítottam magam én sem győzködöm a félelem indokolatlanságáról a gyerkőcöt. Úgy kezelem EGYLÁBÚT, mint egy valóban létező valakit, beszélgetünk róla, kérdezgetem milyen ötletei vannak az elriasztásra. A legtutibb viszont apa volt, az ő „megoldása” látványos javulást hozott. A családfő ugyanis ígéretet tett arra, hogy ha jönne EGYLÁBÚ ő rögtön – már elnézést – seggbe fogja rúgni. Na most, mivel a mi kis szörnyünknek ugyebár csak egy lába van, az tuti, hogy egy ekkora rúgástól feldől, és már jöhetnek is a kutyák – lévén kettő a családban – akik bekapják az EGYLÁBÚT. Ez a megoldás nagy kacajt váltott ki a kisasszonyból, aki aztán boldogan színezgette a sztorit és lépten-nyomon mesélte vigyorogva. Azóta EGYLÁBÚT ritkábban látjuk.

A szakirodalom szerint egyébként bizonyos szintig természetes a félelem és az éjszakai szörnyek is elég kitartóak, szóval nem ringatom magam illúziókba. Bőven vár még ránk átcsoszogás a gyerekszobába, matracon alvás a gyerkőc mellett, felnőtt ágy megosztása stb. De azért bízom benne, hogy őszi fáradtságra már nem kell majd panaszkodnom…

Merthogy létezik a kamaszkornak egy előszobája, az un. kiskamasz kor, amit tapasztalataim szerint akár a második dackorszaknak is lehetne nevezni, s ez bizony illene a jelenlegi tünetekre. De hát az még odébb van, nem? – hitetlenkedik az apa, anya meg gyorsan böngészni kezd és kiderül, hogy nem.

A szakirodalom hivatalosan ugyan 10 éves kortól számítja a kiskamasz kort, de a tapasztalat azt mutatja, manapság, ebben a felgyorsult világban, korábban érnek a gyerekek, így könnyen lehet, hogy jó a diagnózisom. És olvasom a „tüneteket” és csak bólogatok, akkor tehát megvan a magyarázat.

Merthogy az én lányom is egyre gyakrabban mond ellent, dacol, tiltakozik, sértődik, tagad és szemtelenkedik. Eddig mindig olyan tisztességesen betartotta a megállapodásokat, most a két meséből több lesz, aztán pimaszul beszól, hogy ha már elkezdte nézni a harmadikat, akkor be is fejezi, szó se lehet róla, hogy leállítsa. Megrúgja a tesót, aztán tiltakozik, hogy dehogyis.

Kiabál velem, hogy folyton dolgoztatom – „ágyazz be kislányom” – , ugyan már mi ő itt, egy szolga???

A mesével zsaroló családfőt kineveti, hogy ugyan már nem érdekli őt ha akár egy hétig nem ülhet gép elé. És folyton elégedetlen a világgal, egész napos gyerekbuli után sírógörcsöt kap, mert este 8-kor már nem engedem át a falubeli haverhoz.

Kiabál, flegma, káromkodik. Úgy használja a szlenget, hogy maga sem érti, vicces, ahogy néha megkérdi, mit is jelent ez. Egy apró viccen képes megsértődni és elrohanni, természetesen bevágva maga mögött a szoba ajtaját. És elvárná, hogy kérjünk tőle bocsánatot, miközben persze ő a hunyó. Egyik pillanatban cuki, segítőkész és és kedves amikor már-már elkezded élvezni ezt a kis félórácskát, robban a bomba, kitör a hiszti – de miért is?

Önállósodik: boltba megy és intézi az uszodát – ami szuper – viszont ezzel az öntudattal már egyedül vinné a tesót játszótérre is, sőt szülői érdektelenség híján elmenne ő maga is az esti koncertre. És persze újabb durci, harag és kiabálás amikor nemet mondunk. Szóval kibírhatatlan.

Máskor meg bezárkózik a kis kuckójába és szigorúan meghagyja, hogy ne menjünk be hozzá. Titkos rajzokat készít, titkokat ír egy füzetbe, és őriz a társai titkát. Fontos, már hogy mit mondanak a lányok a suliban, nem lehet kilógni a sorból: legyen feliratos a póló, szalagos a copf, és ismerjük meg Violettát is, mert a barátnők nagy rajongók.

Másrészről meg olyan kislány még.

Reggel, este még kell az összebújás, a szeretlek-szeretlek, a puszihegyek. Meglepit készít és boldog, hogy örülök. Sütit süt a vendégeknek, melegszendvicset vacsira apának. És a nagy Star Wars rajongó, esténként „megelégedik” a kistesó dedós meséjével, sőt még a hugica Tesz-Vesz városát is szívesen lapozgatja. Ráadásul fel is olvassa… Fára mászik, homokozik, csúszdázik – szóval mint egy kicsi gyerek. Olyan jó ilyenkor, néha adódik belőle legalább fél óra.

Mit mondanak tehát az okosok? Hogyan éljük túl komolyabb megrázkódtatás nélkül ezeket az éveket?

Vekerdy tanácsa nagyon tetszik: vegyünk egy nagy levegőt és ki se engedjük néhány évig.

Konkrétabban? A tekintélyelvű nevelést már sutba vághatjuk. Ha tiltunk, neheztelünk, mindig beszéljük meg, miért gondoljuk ezt így. Lehet vele már kicsit „felnőttebben” beszélgetni, kompromisszumokat kötni, ezt már ebben a korban megértik. Legyen több olyan közös tevékenységünk, amit ő szeretne és az sem árt, ha van valami hobbija, amit örömmel végez. Figyeljünk rá, csak rá többet, jobban, próbáljunk meg gondolkodni „kamaszul”. Így mondják.

+Mindenesetre amióta kiműveltem magam igyekszek türelmesebb lenni, nagy levegőket venni és minden akciónál szorgosan mantrázom, hogy: „Tudod miért van, tudod miért van, tudod miért van…” Néha segít is :)

Egy, kettő, három, négy… Mostanság sokszor kezdem így a mondataimat, persze ezt még magamban dünnyögöm, mielőtt belekezdenék. Mielőtt belevágnék az újabb és újabb nevelő célzatú monológomba. Úgy tűnik, erőteljesen megváltozott a kislányom. És nem túl kedvezően. A kis drága földre szállt tündér, – a morcos nagyobbik után főleg annak tűnt – aki folyton csak mosolygott, vicceskedett, kedveskedett, simogatott és ölelgetett kifordult magából. Parancsolgat, durcázik, üvöltözik, rugdal, mogorva és szófogadatlan.

Mintha szeptemberben indult volna ez a gyökeres személyiség változás, szóval próbálom az óvodára kenni. :) Merthogy most kezdte. És ráadásul szuperül ment minden, semmi nyafogás csak öröm és boldogság. Most meg… Persze, azt mondják a hozzáértők, hogy ez így természetes. Értem én, csak hát nehéz kibírni. Nézem ezt a buksi kis fejet próbálom megfejteni mi zajlik benne.
„Marhára nem értem, miért nem látja, hogy mi a bajom. Még hogy vegyem fel a földről a kiflit, amit olyan jó volt odavágni. Legyen csak mérges! Ez a sok hülyeség is, hogy: milyen volt az ovi, mi volt az ebéd, ettél belőle, kivel játszottál, jó voltál??? Hát kit érdekel… Elmúlt. Különben is, ha ennyire kíváncsi, miért nem akarja, hogy itthon legyek vele? Akkor tudna mindent.

Régen persze minden más volt.Reggelente lustiztunk az ágyban és az se volt gond, ha még délben is pizsiben voltam. És meg is ettem az ebédet, mert mindig olyant főzött, amit szerettem. Meg játszottunk is. Na jó, az utóbbi időben kicsit már uncsi volt, mert mindig volt valami dolga, amikor épp kirakózni hívtam. Majd ha elmosogattam, majd ha kiteregettem, majd ha megsütöttem, majd ha ellenőriztem a leckét, majd ha megetettem a kutyákat – mondogatta. De úgy is jó volt vele lenni. Mert azért sokat ölelgetett, együtt olvasgattunk, sétáltattuk a kutyákat, vásároltuk a kifliket, vártuk az apát.

Most meg hirtelen elkezdett emlegetni valami kormányt, meg , hogy a munka, aztán elvitt ebbe az oviba. És otthagyott!!! Hát mit ne mondja, elég félelmetes volt. Ott vannak azok a nénik, akik becézgetnek, ölelgetnek, mindenféle jópofa dolgot csinálnak, aranyosak is, de hát idegenek! Meg ott az a sok törpe, az egyik ordít, a másik bepisil, a harmadik megrugdosott, a negyedik meg folyton kézen fogva akar sétálgatni velem. A kaja se a régi, néha jobb meg se kóstolni, már ahogy kinéz…Még az a jó, hogy aludni lehet, meg elvittük a takarót-párnát is, azoknak van valami kis otthonszaga.

Meg okés, a játékospolc az nem kutya, az udvar is tele van minden szuper dologgal. De akkor is!  Otthagyott! És minden reggel otthagy! Persze-persze jön aztán hamar, imádom, a nyakába ugrok és látom, hogy boldog, amikor az óvó néni megdicsér, ma is milyen okos-kedves-ügyes voltam. De azért jobb, ha tudja, hogy nem olyan tuti ez nekem. Úgyhogy ottmarad a kifli és kész!!!”

Szóval valami ilyesmi lehet a háttérben. Próbálom is elképzelni, mit szólnék én, ha egyszer csak azt mondanák, mostantól fogva teszem azt Észtországban fogsz élni, kollégáid észtül és oroszul beszélnek, a menzán véres palacsintát adnak, a napozást elfelejtheted és egy évig nem jöhetsz haza. Kicsit kalandos lenne biztosan, de úgy  hiszem hamar elkezdenék vágyakozni az otthon után.
Jó módszer ez is – a számolás mellett – ha dühöng, rugdos és süketet játszik. Az okosok szerint nekünk felnőtteknek kell megtanítanunk őket a konfliktuskezelésre, nekünk van ehhez nagyobb eszközrendszerünk. Nekem néhányat sikerült is már kikísérleteznem egy jó nagy nyelés után, ajánlom kipróbálásra. 1. hangnemet váltok: olyan nagy a meghökkenés, hogy elfelejt tovább tiltakozni 2. figyelmet terelek: gyermekfüggő, kit mi köt le, én arról mesélek neki, hogy napközben láttam az utcabeli cicát, aki átugrott a kerítésen (macskamániás) 3. na jó ezt nem szabadna leírnom, de szelíden zsarolok, mondjuk, hogy nem húsz mesét olvasok az ágyban, hanem csak tízet :) A lényeg hogy csak szeresd – mondja az óvó néni. Úgy lesz, túléljük majd ezt is.

by Eszter

Ma-holnap ezüstvasárnap, elnézem, körülöttem az advent a csúcsra járatódik. Nincs megállás, munkahelyi  partik, koncertek, kötelező jótékonykodás, kopogtatnak  a betlehemezők, aztán tartják a markukat, kötelező haveri forralt borozás, mintha mindenki csak most eszmélne, hogy élni és fogyasztani akar. Minél többet, minél drágábban. Pedig dehogy. Nekünk kell rájönnünk arra, hogy eddig és nem tovább, belátni, muszáj néha az agyban is nyomni egy delete-et. Jó lenne, ha erről is szólna az idei advent. Ha végre kicsit békén hagynánk magunkat.

Tedd le, engedd el

Az advent, ha nem giccses szalagokkal kicicomázott koszorút jelent, akkor a belső  elcsendesedésről is kellene, hogy szóljon. Lefordítom: csigavér!

Mert mindannyiunknak szükségünk lenne lelki ráncfelvarratásra és mentális tisztítókúrára. Drága szépítő kúrák helyett megállni, szembenézni önmagunkkal, hova rohanunk, hova nem sietünk, mi a célunk, mire vágyunk.  Az advent, a karácsonyi giccspartival  nyakon öntve a lehető legrosszabb alkalom arra, hogy helyére tegyük a dolgainkat.  Az első lépés, lépjünk egyet hátra, vegyünk egy mély levegőt, és mosolyogjunk ezen a Jézuskaváró őrületen.

Megállok, nem sietek, szarok bele. Aztán akkor jó nyugodt leszek. Ha meg nyugodt leszek, meg békés, tudom majd szeretni a világot. Na jó, ez kicsit sok, mármint az egész világ.  Akkor próbálkozom kevesebbel, és az már menni fog: szeretni tudom a parkolóőrt, a szomszédot, az elvált férjemet, meg a Bélát a horkolásával együtt.

Lehet persze karácsony előtt, jobb híján fizikailag is böjtölni – tanácsolta egy jó barát-szakember, csak nem érdemes, elég ha visszavesszük a cukor és a húsfogyasztást. Léböjt kúrát mínusz fokokban, hacsak nem szeretünk nonstop fázni, amúgy őrültség csinálni. Ilyenkor más kell.

Tisztulj mentálisan!

Tipp: adjunk magunknak egy órát, vegyünk elő egy papírt, és írjuk fel rá, ebben az évben mi minden történt velünk. Vegyük sorra a jó dolgokat, aztán azokat, amiket nem szerettünk a világban és magunkban, amiket jobb elfelejteni. Szedjük össze.

Meglepődtem magamon, mert megcsináltam, és a mérlegem túl sok volt a rossz: nem szabadna, hogy ennyire  ez uraljon. De ha így alakul, hát oké, lesz jobb is, alkalmazzuk az egészségpszichológia tanácsát, mosolyogjunk rajta, és tanuljuk meg a jó dolgokat észrevenni.

Építsünk fel a jövőt – legyen meg a csapásirányunk

A következő jó tanács (Baghdy Emőkétől), ha vinni akarjuk valamire az életben, merjünk reménykedni. Ehhez nem kell mást tenni, megint csak elővenni egy papírt, és felírni rá a vágyainak és az álmaidat, mi-mindent szeretnél elérni az elkövetkezendő évben.  A reménykedés, mint egy képzeletbeli sárga vonal az úton, elvezet a célig. Vagy nem, mi van akkor? Semmi, legalább a reménykedéssel erősíthetjük karácsonyig az immunrendszerünket.

Még lehet jelentkezni a csendesülős adventi hétvégére, csak 20.000 forint per óráért

Ez vicc, de látom magam előtt a holnapot, amikor ügyes lelki tréneterek „leszarom a karácsonyt” típusú lenyugtató tréningekkel bombáznak majd bennünket, horror árakon. Meglátjátok…

– De mit tegyünk vagy ne tegyük, ha ennyire rosszevő  a gyerek? – A témáról Unger Erika pszichológust kérdeztük.

– Először általánosságban annyit mondanék, hogy a táplálkozás alapvetően biológiai szükséglet. Ezért még mielőtt viselkedési problémaként kezdünk el kezelni egy bizonyos étel visszautasítását, érdemes a tünet mögé tekinteni. Javaslom, hogy kísérje figyelemmel gyermeke étkezési szokásait. Mikor mit eszik? Miből mennyit? Mit utasít vissza? Mindig elutasítja, vagy csak néha? Mi alapján válogat? Íz, szín, állag, nyers-főtt, stb.? Csak otthon, vagy csak az óvodában jelentkezik a probléma, esetleg mindkét helyen? Fontosak-e számára a körülmények, például ragaszkodik-e kimondottan egy bizonyos ülőhelyhez, tányérhoz, evőeszközhöz? Ne a pillanatnyi helyzetből ítéljen, hanem 3-4 hétig gyűjtse a megfigyeléseket. Ezt követően, összességében értékelje azokat. Az információk összegzését, értelmezését segítheti az étkezési napló vezetése, amiben mindezeket leírja.

 A biológiai óra gyermekkorban, egyes rendkívüli eseteket eltekintve, megbízható. Óvodáskorban a táplálkozást nagyobb részt vezérlik biológiai érzések, mint felnőttkorban, ezért ami finnyásságnak tűnik, akár egy rejtett betegség, például ételérzékenység is lehet. Gyermeke a visszautasítással jelezheti ösztönösen, hogy az adott étel a számára valamiért ártalmas. Javaslom, kérje ki gyermekorvosa, védőnője véleményét. Amennyiben megállapított, hogy összességében nem számít kórosnak gyermeke étkezése, étvágytalanságát nem betegség okozza, és nem lehet tartani hiányállapot fellépésétől, hallgasson bátran gyermeke jelzéseire.

Az Ön fiánál ugyanezt javaslom. Bízzon gyermeke jelzéseiben, adjon teret ízlésének. Ha így is egészséges, nem szükséges aggódnia. Talán meglepi, de az egy és öt éves gyermeket nevelő szülők egyharmada panaszkodik arra, hogy gyermeke válogatós. Az esetek többségében az derül ki, hogy a szülők nem bíznak eléggé gyermekük jelzéseiben, biológiai órájában, vagy nem fogadják el az egyéni ízlését. Sőt, ha ezeken túl a szülő még be is avatkozik a dolgok rendes menetébe, az akár táplálkozási zavarhoz is vezethet. Ilyenkor az étel már nemcsak táplálék, hanem biológiai szükségletből átváltozik valami mássá, egy eszközre. A játék, a manipulálás, az érzelmi zsarolás, a jutalmazás, vagy a büntetés eszközévé.  A válogatósság önmagában nem, de ezekkel együtt már pszichés problémának minősül.

– Mit tehet a szülő,  léteznek olyan módszerek, amivel egy elutasított ételt megkedveltethetünk a gyerekekkel? 

– Először is, bármilyen nehéz, fontos, hogy vizsgálja felül a táplálkozáshoz való saját hozzáállását, viselkedését, szokásait, és módosítson azon, amit utólag hibának vél. Sajnos, ez önmagában nem mindig elég, a gyermek problémájára is megoldást kell keresni. A hibás viselkedést célzott játékkal vagy mesével lehet kezelni. Például főzőcskézzenek közösen, játsszák el együtt az étel beszerzését, előkészítését, megfőzését, tálalását, elfogyasztását. Mindezt játékosan, minden tét nélkül. Figyelje, hogyan reagál eközben gyermeke. Ami játék közben bevált, az lehet alkalmazni a gyakorlatban is. Ajánlom még „A nagy étkű kisegér” című mesét Gerlinde Ortner Gyógyító mesék című könyvéből. Ha egyedül nem megy, kérje tapasztalt, hasonló korú gyermeket nevelő szülők, vagy pszichológus segítségét. 7 éves korában járt nálam egy elhízott kislány, aki egyéb problémái mellett nem volt hajlandó gyümölcsöt enni. Két alkalom elegendő volt ahhoz, hogy megszerettessem vele az almát, amit aztán az anyuka más ételekre is tovább tudott vinni. A megfelelő módszer és a pozitív tapasztalat hozzásegítette őket egy jobb kapcsolathoz, javította a gyermek viselkedését, és nem utolsó sorban egészségi állapotát.

– Mi a helyzet azokkal a gyerekekkel, akik nem hajlandóak új dolgokat megkóstolni?

– Amennyiben csak az új ételeket utasítja vissza gyermeke, érdemes odafigyelni az általános szabályokra. Mégpedig: új ételt először csak kis adagban kóstoltasson meg gyermekével, akkor, amikor egyébként is éhes. Nyugodt légkörben, kényelmes tempóban etesse. Ne siettesse gyermekét. Segíthet, ha másokat is lát közben enni. Ha így is elutasítja, ne erőltesse, mert azzal negatív érzéseket társít az új ételhez. Mindenekelőtt legyen türelmes. Öt éves korig jellemző az új ételektől való berzenkedés, később a gyerekek többsége úgymond „kinövi”.

– Hogyan viselkedjünk, mi szülők, ha szerintünk keveset eszik  a kölyök?

– Ami a szülő szempontjából kevésnek tűnik, az még a gyermeknek lehet, hogy pont elegendő. A testünk jelzi, ha éhesek, vagy jóllakottak vagyunk. Ha a szülő mégis erőlteti az evést, a gyerek csak azt tanulja meg, hogy ne hallgasson biológiai órájára, testének jelzéseire. Amennyiben úgy látja, hogy nem eszik eleget gyermeke, ne szidja meg érte. Természetesen viselkedjen, amikor elveszi előle a tányért. A másik végletbe sem szabad esni. Amikor kis idő múlva enni kér azzal, hogy éhes, ne szolgálja ki, és ne engedje nassolni, torkoskodni. A lehető legnyugodtabb hangnemben mondja meg neki, hogy mikor lesz a következő étkezés, és akkor ehet. Így könnyen megszokja, hogy az étkezéseknek mi a rendje.