A lányom néhány napja este bejelentette, hogy ő másnap rántott húsos szendvicset szeretne vinni tízóraira. Először csak megkérdeztem, hogy ugye ezt most nem mondja komolyan. De amikor biztosított róla, hogy valóban ez a kívánsága, felelőtlenül csak annyit mondtam, vihetsz, csak előbb csináld meg. Azt hittem a témát ezzel le is zártuk, csakhogy a lányom rábólintott a feladatra és már gyürkőzött is neki a munkának. Na ilyenkor mit csinál egy anya? 

Popót (hogy ne szó szerint idézzem az idevágó mondást) a szájából mégsem csinálhat, nem visszakozhat, hogy: isten őrizz a tiszta konyhát feldúlni. Meg felügyelni a sütést? Bebüdösíteni a lakást? Na szóval ezzel már nem lehet mit kezdeni, az ígéret szép szó stb. Csakhogy a lányom már nem kuktaként óhajt a konyhában mozogni, ő már egyedül sütögeti az egyszerűbb kis édességeket, szóval itt sem kért a segítségből. Így dolgozik ő már hugival együtt:

Na jó, azt azért megengedte, hogy a húst felszeljem, de aztán át kellett adjam a terepet. Irtózattal a szememben figyeltem, ahogy elöntötte a liszt és a zsemlemorzsa néhány tojáscsepp társaságában a konyhapultot. A nagylány minden hússzelet után lemosta a kezét, majd megtörölte a konyharuhába, majd rögtön folytatta is a panírozást. :)

Itt-ott ugyan csupasz maradt a husi, de első önálló panírnak egészen jó volt. Aztán elő a serpenyő és az olaj forrósítása. Itt persze azt írja a nagykönyv, hogy a szülő mindig álljon ott kiskorú gyermeke mellett, na én egy kicsit messzebb voltam, de minden simán ment. Volt néha egy kis vita, megsült-e már, elég barna-e már, nem túl világos-e még kérdéskörben, általában persze ő mondta meg a tutit, az ”én főzök vagy te” kérdéssel lezárva a dilemmát.

A kész hús még melegen elfogyott :) . Csak úgy magában kézbe kapták a családtagok és majszolták, egyet gyorsan sikerült félre tenni, végül is másnapra készült. A családfő pedig megjegyezte: „tudod lányom én nem is szeretem a rántott húst, de ebből megennék még egy szeletet”. Szóval a lány bezsebelte a dicséretet, nekem meg csak a takarítás jutott. :)

Azóta rendíthetetlenül készülnek az újabb és újabb alkotások. Persze főként az édességek irányába húz, szuper kekszek születnek a keze alatt a család és az osztálytársak örömére. Ráadásul tesót is lefoglalja, ő ugyanis kuktaként mindig ott sertepertél a nagylány körül. Holnap majd sajtos rudat süt, amivel vendégségben akar dicsekedni, de pszt! meglepetés buliról van szó! :)

Karácsonyi  felhívásunkra érkezett ez a  recept.
Leírás alapján gyors is, különleges is, így ezennel tovább ajánlom Nektek is.
Továbbra is várjuk ötleteiteket a szhelyilanyok kukac gmail.com-ra.

Hozzávalók: (2 főre)

Húshoz:
4 szelet karaj,
fél karika camembert sajt,
6 szem aszalt szilva,
só, bors
tojás,
liszt,
zsemlemorzsa,
szezámmag

Almákhoz:
2 nagyobb alma,
4 ek. ribizli lekvár,
víz,
édesítő

Rizshez:
1 cs. zacskós rizs,
barack konzerv

Az almákhoz egy edénybe vizet engedünk, és édesítőt teszünk bele. Az almákat meghámozzuk és félbevágjuk, a magházat kikaparjuk és az édesítős vízbe tesszük, és kb. 15 percig fedő alatt főzzük. Majd 1-1 ek. lekvárral megtöltjük tálalás előtt.
A húsokat kikloffoljuk, sózzuk, borsozzuk, majd apróra vágott sajttal és aszalt szilvával megtöltjük a szeleteket.  A húsokat felgöngyöljük, majd óvatosan bepanírozzuk őket. Bő, forró olajban 10 perc alatt készre sütjük.
A barackos rizshez annyi teendőnk van, hogy a rizst kifőzzük – én egy hagymát dobok a rizs vízébe, hogy jobb íze legyen – és hozzáadjuk az apróra vágott barackokat.
Kb. 40 perc alatt mindennel elkészülünk.

A recept és a fotó Seffer Lilla gasztroblogertől érkezett. Köszönjük!

Soha életemben nem jártam a Nagypityerben, most mégis rövid időn belül nagy rajongója lettem. Az egész úgy kezdődött, hogy az étterem mellett elvezetve észrevettem egy  táblát, amin menüt hirdettek. Otthon aztán rákerestem a honlapjukra és 3 dolgon is megakadt a szemem:

1. A menüajánlatuk nagyon szimpatikus és ráadásul még olcsóbb is, mint ahol eddig megfordultam.
2. Van főzőiskolájuk…húú, ez érdekel!!!
3. Mi fene az a molekuláris konyha, meg a sous-vide technológia??? (…erről majd egy másik bejegyzésben)

Hát így kerültem egyik szombat reggel fél 8-kor(!!!) a Nagypityerbe egy kis közös főzőcskézésre.
Mai főzőtársaim, Andi, Laci, István és Boldi vendégekből váltak törzsvendéggé, majd beszélték rá Rolit a főzőiskolára, aki szívesen vette a kezdeményezést. Ezen nem csodálkozom hiszen, aki akár csak 5 mondatot is vált Rolival rájöhet könnyedén, hogy hatalmas szenvedélye a főzés. A mai menü pedig, mentás báránnyal töltött ravioli/tortellini, tökmagos zöldfűszeres „pestóval,” csirkeszaté zöldséges kókuszos basmanti rizzsel, feketeribizlis zebracsíkos túró(sajt)torta….hmmm, még most is összefut a nyál a számban.

Kötényt kötöttünk és egy gyors kávé és házi feketeribizeke szörp elfogyasztása után nekiálltunk a főzésnek. Gyúrtunk, aprítottunk, kevertünk, pároltunk, “buciztunk” és turmixoltunk, töltöttünk, hajtogattunk, merítettünk, pirítottunk, tálaltunk és 4 óra elteltével aznap először leültünk és ettünk.

Gyorsan ment az idő, persze ehhez nagyban közrejátszott a jó hangulat: záporoztak a poénok, ment egymás ugratása, és csak újabb lendületet kaptunk, amikor Roli megjelent egy-egy személyre szabott mojito shottal. Jártak a kezek és ment a duma: mi a különbség a szufflé és a brownie között, hogy lehet jól rizst főzni nejlonzacskó nélkül, ki milyen márkájú tejterméket szeret. Mindeközben Roli persze korrigálta a vágási, gyúrási technikánkat, vagy éppen kiküldött az étterem elé friss fűszereket szedni (a menta és a kakukkfű nem okozott problémát, de sokat kellett szaglásznunk, mire megtaláltuk a borsikafüvet.) Mert itt aztán semmi sem jön készen, vagy félkészen konzervdobozból, vagy zacskóból: mi gyúrtuk a tésztát, törtük fel a kókuszdiót, és készítettük el a teriyaki szószt.

A kerthelyiségen tálaltuk fel magunknak a főztünket és evés közben kitárgyaltuk a délelőtt történteket, és, bár nem nagyon ismertük egymást azért akadt közös téma bőven: ételek, italok, éttermek, gasztro élmények.

Aztán szóbakerült az is, hogy mit főzzünk a jövő héten. Na ekkor aztán dőltek az ötletek, és talán egy hónapra való menüsort is sikerült összehoznunk. Tervben van többek között tortilla sütés és kolbásztöltés, madártej és salsa készítés, de Roli javasolt valami számomra ismeretlen dél amerikai marhahúsos ételt (empanada) is, ami nagyon jól hangzott.

Nagyon élveztem a délelőtt minden percét, sokat tanultam, és nevettem, jókat ettem-ittam és beszélgettem. De, ami leginkább tetszett, hogy most végre volt időm és helyem igazán főzni. A hétköznapokon a konyhámban elsődlegesen a gyorsaság számít. Na, itt most nem erről volt szó. Élveztem, hogy van időm az étel elkészítésével foglalkozni, nem zavart meg gyereksírás, vagy telefonhívás. Vicces volt, mert az első feladatom tésztagyúrás volt és automatikusan egy kézzel, bénázva próbáltam a lisztet összegyúrni a tojással, olajjal, vízzel. Mígnem Roli rám nem szólt, hogy használjam mindkét kezemet. Ekkor döbbentem rá, hogy otthon minden maszatolós munkát egy kézzel csinálok, mert hátha közben cipőt kell a gyerek lábára húzni vagy szétszedni a kisautó beakadt kerekét. Most azonban nagy levegőt vettem és nekiugrottam a tésztagyúrásnak…úgy igazából. Átadtam magamat a főzés örömének.

Receptek folyt köv.