Néhány év múlva már – a nagyobbik lányomnál legalábbis így volt – kezd valamit nem érteni. Mert ugye más Mikulás osztogatja a szaloncukrot a Fő téren délelőtt, meg egy másik délután. Aztán ott van a boltban, az oviban, biciklizik, hintó húzza végig a falun stb, stb, stb. A szülő azért még szeretné ezt a kis illúziót megőrizni, mert olyan jó még neki is mesehőssé változni. (Mondjuk utána aztán dühöng, amikor csak nem akar kiürülni a sok zacskó…)

Az ovis elég élethű, nem?

Akkor tehát jön a magyarázat, hogy ugyebár vannak vicces bácsik, akik szeretnek jelmezbe bújni és ajándékot osztogatni, de az igazit, aki éjjel suhan a rénszarvas húzta szánon, na, őt sohasem fogjuk látni. Igazából nem is tudunk róla semmit – hogy hol lakik, meg hol veszi az ajándékot és számos zavarba ejtő kérdés hangzik el ilyenkor, ugye? – nagyon titokzatos a Télapó. És akkor a gyerek tovább hisz, és ez olyan jó.

Aztán megnő, iskolás lesz és kimondja az ítéletet: „gyanúsak vagytok, ugye igazából ti vagytok a Mikulás?” Hát igen. „És akkor nyuszi sincs, ugye?” Hát nincs. Aztán felvilágosítják egymást a suliban is és vége egy mesének L. Bár szerintem a vágy bennük tovább él, nem véletlenül színlelt idén éjszaka alvást a nagylány, meg kellett bizonyosodnia arról, hogy mi zörgünk a zacskókkal. Mert megígérte a barátnőnek, hogy ellenőrzi az igazságot. Szóval kicsit még mindig benne volt valami ebből az álomvilágból? :)

Szerencsére van még egy kisebbik, akivel lehet néhány évig játszadozni, és szerencsére a nagy is partner ebben. Szóval lehetek még kicsit mesebeli lény, egy igazi szupermanó a Mikulás mellett. Aki természetesen létezik, csak épp sosem látjuk. :)

Szóval ezt a kis emberkét mától 8-tól 4-ig más nevelgeti, és ezzel még annak is nehéz megbarátkoznia, aki – például én is – már lenyomott néhány évet ilyen intézményben, sőt azóta már iskolában is. Pláne azoknak a szülőknek, akik első, kis féltve őrzött kincsükre adták rá ma a benti cipőt. Úgy láttam, izgatottabban, mint a gyerkőc, tán még könnyekkel is küszködve. Puszi, puszi, puszi, ölelés, ölelés, ölelés – húúúú, hogy ezt mennyire utálhatják az óvó nénik…

Kedves szülők! Mint sorstársnak, talán jobban elhiszitek, mint néha a pedagógusnak: a 3 évesnek tényleg oviban a helye. Vagy fogalmazzunk pontosabban: egy jó közösségben, gyerkőcök és kedves “nénik” között. Ha ilyen helyre kerül jó lesz neki is és nekünk is. Tanul majd sok szépet és jót, de illúzióink semmiképp se legyenek:eleinte sokat járunk háziorvoshoz, irtunk tetűt, hallunk majd vaskos káromkodást, lesz “kaki-pisi-fos” időszak, megismerjük a legtrendibb meséket-ruhákat-játékokat, amit természetesen “már mindenkinek megvettek” és mi is vesszük a szülinapi zsúrokra az ajándékokat. Immár nélkülünk is fog kirándulni, mulatozni, ünnepelni – és jó ez így, amúgy is uncsi már, amit itthon megszokott.

Azt már csak csendben jegyzem meg, hogy innentől a gyerek egyre több energiát, időt és pénzt emészt majd fel, és ez aztán nagyon sokáig így is lesz… Szóval kedves ovikezdők: bátorságot a reggelekhez, türelmet az estékhez és figyelmet a gyereknek. Utóbbi  a legfontosabb. Ovik és ovik, óvó nénik és óvó nénik, csoportok és csoportok között óriási a különbség. Merjünk váltani, ha úgy látjuk, nem jó helyre került a gyerekünk. Megéri

– Eszter-

Maradtunk a cicajelmeznél, s magamban boldogan nyugtáztam, könnyű dolgom lesz: fekete cicanadrág, feszülős póló, fül és farok (utóbbiak némi aggodalommal azért eltöltöttek), meg némi arcfesték és kész is a házimacska. Nyakba tehát a város, egyszeri eseményre készülve olcsóságot szem előtt tartva persze, hogy a kínainál köt ki az ember.

És jön a nem várt nehézség: cicanadrág már nem létezik strasszok és hímzések nélkül, fekete póló pedig hercegnő, szkubidu és tomasz nélkül – ezekkel pedig nem lenne túl hiteles a mi macskánk. Lehet, hogy fel kellene hagyni a kreatívoskodással és kész után nézni – gondolkodom – majd függök pár órát a neten és megállapítom, hogy cicából béna a választék. Édes a katica, a méhecske a tündérke, de a kisasszony nem köt kompromisszumot.

Végül az ikszedik boltban rábukkanok a vágyott, pipaszárlábakra simuló nacira, és a bevált turkálóban is váratlan a siker, szőrös ruhacsík akad a kezembe – el sem tudom képzelni, mi célt szolgált – kiváló farkinca lesz belőle, szerencsére akad ügyes kezű sógornő, aki még a fülproblémát is megoldja a 150 forintos zsákmányból. Aztán beugrik, hogy az idősebb barátnő ránk hagyományozott egy tornadressz is, eléggé leharcolt állapotú, nem lesz érte „kár”, némi átalakítást ugyanis művelni kell rajta. Mert nem elég, hogy cica, még fekete csíkosnak is kell lennie!!!.Még jó, hogy a textilfilcek korában ez már gyerekjáték – gondolom – de azért nekem ez is okoz nehézséget. Összeállt tehát végre a jelmez, így gondolom, az ovist ugyanis egyelőre nem lehet rávenni, hogy megpróbálja. Egyszóval stílusosan választott: makacs, lusta macska a lányom, csak remélni tudom, hogy beválik majd a cicabőr.

by Eszter