Ami nem csak az én ujjaimra, hanem a még hároméves, de már echte NŐ kislányom két legkisebb körmére is felkerült. Mert nélküle nem lehet szépítkezni, ő is ott van, kérdez, válaszol, pillarebegtet, pingálja, cicomázza magát. Persze, az egészséges szinten. Bájos, kedves, szerethető.Viszont ezt nem mindenki érzi így. A gyerekek általában nem. Miért gondolnák azt egy másik gyerekről, hogy édes?? Sőt. A nagyobb lányok az oviban épp ellenkezőleg viselkedtek: kinevették én az én Kisnőmet. Konkrétan a türkizkék körömlakkot az apró kezecskéin. Mert nekik nem tetszett.
Ezzel nem is lenne probléma, egyéni a megítélés – nekem bejön, nekik nem, rendben. A feszülés a sztoriban az, hogy ezt a Legkisebb nehezen kezeli. Éjszaka álmában felriadt, sírt… Akkor is sírt, amikor már magához tért. Zokogott. Majdnem egy órán keresztül. Hüppögve tört elő belőle a keserűség, hogy őt kinevették a nagyok.
Pedig ő be akar vágódni, hiszen még csak három hete ovis, ő imponálni akar, mert a nagyok az irányadóak. Nagyon megsajnáltam. Megvédeném, de nem tehetem: látnia kell a világ kegyetlen oldalát is. És neki ez a történés erről szól. És egyre több lesz.
Meddig adjak neki biztonságos burkot? Meddig mehetek el? Be kell egyáltalán avatkoznom?
Más anya ezt hogy csinálja….?
– by csak2slukk –