Ennyire rosszul bánunk egymással?

Úgy esett, hogy a Nőnap reggele egy Velencei tó melletti szállodában ért. Két napot töltöttem ott kollégáimmal, egy csapatépítő tréningen. Koránkelő vagyok, így amíg a kollégáim ébredeztek, én a tó partján, a stégen élveztem az első igazi tavaszi reggeli napsugarakat. Legszívesebben az egész délelőttöt ebben a napfürdőben töltöttem volna, de a 9 órai  program visszaszólított a szállodába.

Egészen közel jártam már a bejárathoz, nyugtázva magamban milyen gyönyörű reggel van, amikor  egy kukásautó állt meg az járda mellett. Két fiatal fiú ugrott le energikusan az autóról az út menti kukák felé tartottak. Elhaladva mellettük rám néztek, mosolyogtak. „ Jó reggelt! Boldog Nőnapot!” mondatokkal üdvözöltek. Majd elolvadtam a kedvességüktől.

Az autó mellett továbbhaladva, egy idősebb, elcigarettázott hangú és arcú férfi – a sofőr- nézett ki az ablakon, és kedvesen, mosolyogva a kollégái mondatait ismételte. Én fülig érő szájjal köszöntem meg kedvességüket, majd lépteimet szaporázva siettem vissza a szállodába, szinte türelmetlenül, mert alig vártam, hogy elmondjam a kollégáimnak milyen kedves emberekkel találkoztam.

Olyan boldogságérzet lett úrrá rajtam, mintha épp a reggeli futásból tértem volna vissza.

Feldobták az egész napomat!

Majd azon gondolkodtam, hogy milyen hálásak vagyunk egy  ismeretlen kedves mondatáért, egy segítőkész pénztáros türelméért.

Ennyire rosszul bánunk egymással?

Ennyire  fukarkodunk  a mosollyal és a kedves szavakkal?

Olyan dolgokat újságolunk örömmel itt, amelyet nem pozitív példaként kellene emlegetnünk, hanem a mindennapok  természetes velejárójaként kéne számon tartanunk.

-évi-

2 thoughts on “Ennyire rosszul bánunk egymással?”

  1. “Ennyire rosszul bánunk egymással?”

    IGEN!
    És a helyzetet tovább súlyosbítja, hogy olyan dologgal fukarkodunk, ami nekünk nem kerül semmibe, ennek ellenére boldog perceket okozhatnánk vele másoknak.

    Miért van ez?
    Ami most következik az korántsem kifogás, hanem ok. A mi örömünket is ellopták. Nemcsak örömeinket, hanem ünnepeinket, jelenünket, reményeinket, jövőnket. A (nemcsak politikai) hatalom előtt mezítelenekké váltak titkaink, vágyaink, gondolataink. Beszélő szerszámokká váltunk egy hatalmas és embertelen gépezetben, és ha nem tudunk megfelelően teljesíteni, félredobnak minket, mint egy leamortizált alkatrészt.

    Persze, van, akit ez koránt sem zavar.
    Reklámok mossák az agyát: „Törődj magaddal” (véletlenül sem: másokkal) „…mert megérdemled” A szórakoztatóipar teljes arzenáljával zsibbasztja a tudatot, hogy ez az igazi élet, az igazi élvezet. Mi marad utána? A lelki elsivárosodás, az egoizmus és a magány. Az országban minden ezer házasság válással végződik. Nem véletlen: leszoktattak minket az alkalmazkodásról, egymásra való odafigyelésről. A többség saját boldogságát keresi egy ilyen kapcsolatban, és ez egyértelmű zsákutca.

    Milyen jövő várható így? Talán jobb, ha nem tudom. Magamnak is alig merem bevallani: már nem is igazán érdekel…

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.