Rutinműtét?! – Kalandtúrán a szombathelyi kórházban

2_egeszseg_illusztracio_2Már-már kalandtúrának is beillett az a röpke rutinműtét, amihez a minap volt szerencsém a szombathelyi kórházban. Az ismerősök váltig próbáltak lebeszélni az élményről, és tanácsolták, menjek el inkább maszek klinikára, szedessem ott le a dudorkám. De ki nem hagytam volna ezt a soft-balkáni kalandot.

Jó hír, hogy a szombathelyi kórház kékcsempés épületet már bontják, vele szemben a barna-csempés még áll, úgyhogy ott a földszinten kell várakoznia annak, aki szemölcsöket, anyajegyeket, liposzómákat és egyéb szörnyecskéket szeretne eltávolíttatni magáról. A folyosón az egykori recepció üresen árválkodik, félredobva benne egy törött lábú székkel, hatalmas lyuk tátong mellette a műbőrpadon, de amúgy tisztaság van.

Pár percre egy hullát tolnak elénk, míg az ajtó ki-be – és tologató el, addig figyelem a takaró alatt a lábát – kicsinyke ember lehetett, Isten nyugosztalja.

De ez csak a külsőség, egy óra várakozás után bejutok, és egy hónap várakozás után kapok egy újabb időpontot: jöhet a műtét!

A történet eztán sem horror, csak a szürke valóság. Hogy reggel 8-ra behívatnak 10 embert, nem törődve azzal, hogy ha beosztanák (elosztanák) őket, kevesebb lenne az egy főre jutó várakozási idő, idegeskedés, kiesett munkaóra, stb. Ez nem kerülne pénzbe. Fél óra eltelik, mire a műtő felől mozgást érzékelünk (elég lett volna fél kilencre jönni). Aztán szétszedik a csapatot nőkre és férfiakra.

Ne tudom, az urakra milyen sors várt, én egy ablaktalan műtő-előkészítő folyosóra kerülök, öt hölgy társaságában, közülük hárman hetven felettiek. Amúgy a személyzet flegmán felszólít, hogy mindenki vetkőzzön le, alsónemű maradhat, más nem. Kapunk öten egy darab műtős-ruhát, majd azt adogatjuk egymásnak – a második már véresen – szép sorba. Egy óra után már fázunk, a műanyag cucc, bár combközépig sem ér, picit azért melegít.

A levegőtlen folyosón csupán egy szék és egy kisasztal, no és egy hordozható műtőságy a kellék, amire, aki tud persze felmászhat. (Jelentem, én győztem!) Az idős hölgyek felváltva cserélik egymás közt a lenti széket, hol az egyik ül le, hol a másik. Kombinéban topognak, fáznak, de azért kibírható, elszórakoztatjuk egymást. Én magamra terítem a nadrágom, aztán az ingem…

Egyszer egy férfi, egyszer egy nő következik, szép sorban. Bent pikk-pakk rutinosan ment minden, ügyes és magabiztos kézzel valaki valamit matat rajtam, és már kész is. Az arcomba folyt a vér, de a parányi műtét két perc alatt megvolt, és ez a lényeg.  A WC-ben valahogy lesúrolom magam, így már az utcára is kimehetek.

Aztán egy hét múlva a varratszedésnél az ápolónő lazán nyitva hagyja az ajtót (persze, épp kötszereket cipel), így míg én hangosan sziszegek, addig a fél folyosó nekem szurkol, hogy mielőbb kibújjon belőlem a madzag.

Az orvos persze kedves (bár itt nem szokás bemutatkozni, csak TAJ szám vagy, nyújtod a papírt, ki vagy pipálva), megkéri az ápolónőt, ha lehetne, csukja már be az ajtót… Az meg nem érti: Minek? Hiszen nincs meztelenül! Aztán közli az örömhírt: örülhetek mert megjött a szövettanim, és nem vagyok rákos. De jó!

És tényleg.

Nem panaszkodom, TB fizetőként tényleg nincsenek nagy elvárásaim, nem is azért írom le ezeket, mert különösebben felháborítanának. Csak azért, mert tanulságos: nem csak a pénztelenségtől, a sok apró nemtörődömségtől mennek szét a dolgok.

Mert mibe kerül betenni egy plusz padot?

Persze jó, ha mi is érezzük, megdolgoztunk a pénzünkért…

 

18 thoughts on “Rutinműtét?! – Kalandtúrán a szombathelyi kórházban”

  1. Pont azért, mert pénztelenség van, kellene mindezt kedvességgel, odafigyeléssel, törődéssel ellensúlyozni. Pont azért, mert kritikán aluli és abszurd az egészségügyi ellátás, ezért kellene az egészségügyi dolgozóknak kicsit jobban odafigyelni a betegekre – mert ez legalább ingyen van.

  2. Érdekes, hogy azaz orvos ápoló aki kijut dolgozni Ausztriába, Németországba egy nap alatt átalakul. Pénteken itt még durcás, türelmetlen, mogorva volt, szerdán az új Osztrák munkahelyén már mosolyog, kedves, figyelmes, barátságos lesz. Ez a jelenség nem a magasabb bérezés miatt van. Egyszerűen ott nem tehetik meg, illetve nem merik megtenni. Nyugat Európában nem szokás a beteg kiszolgáltatott helyzetével visszaélni.

  3. Na igen erröl ennyit,de nem csak szombathelyen van ilyen modortalanság,és még ők akarnak állandóan fizetés emelést! Kérdem én mire?Kint mindenki megtanulná hogyan is kell a beteggel bánni.Sajna az a baj itt ,hogy mindig a modortalanokat tartják meg,aki kedves és illedelmes annak kellett elmennie.Erröl ennyit.

  4. a lányom Ausztriában dolgozik, ott fizeti a “TB”-t. egyszer elkisértem az orvoshoz, mert fájt a dereka, mivel kisérő voltam, gyorsan széket hoztak Nekem, hogy bent lehessek vele a vizsgálaton.

  5. A levélíró még örülhet, hogy a levett anyajegyből küldtek mintát szövettani vizsgálatra.
    Feleségem kb. 7-8 éve vetetett le két olyan anyajegyet, amit a bőrgyógyász szakorvos indokoltnak tartott (ruha által irritált helyről).
    A kórházban akkor is hasonló körülmények fogadták, mint amit a levélíró említ.
    A kisműtét közben az orvos megjegyezte viccesen a feleségemnek, mintha egy kis kamasszal beszélt volna, hogy “a barátját zavarják ezek az anyajegyek?”
    Majd a műtét után, mikor rákérdezett a nejem, hogy a szövettani eredmény kb. mennyi idő alatt lesz meg, az volt a válasz kissé flegmán, “ezek ránézésre is jóindulatúak, nem vettünk mintát.”
    Persze ekkor már késő volt előkeríteni a “kidobott” anyajegyeket, bennünk meg fel sem merült, hogy ez egy sebész számára nem egyértelmű, hogy minden eltávolított anyajegyből kell küldeni szövettani vizsgálatra mintát, hisz maga az anyajegy is egy jóindulatú daganat.
    (Zárójelben jegyzem meg, hogy mindketten egészségügyi dolgozók vagyunk, csak ezt nem mondta ott a nejem.)
    Mindenesetre a beutaló bőrgyógyász a fejét fogta, amikor ezt elmesélte a nejem.

  6. Kifejezetten tetszett a cikk, kissé ironikus, kicsit vicces , de mégis komolya stílusa. Annyit üzennék a cikk írójának és “áldozatnak”, hogy pont az a hely ahol ki kell nyitni a “pofát” és félre tenni a jó modort (igen legyünk bunkók velük, mert sose fognak még egy hajszálnyi tiszteletet se mutatni felénk!)

    Nekem a térdem műtötték ott (igaz teljesen mással, mint amit diagnosztizáltak előtte). Előtte elküldtek még 1 hét kényszerpihenőre, aminek semmi értelme sem volt, mivel alig tudtam menni már…
    Műtét nem volt vészes, nem vártam sokat, normálisak voltak. 1 nap pihi és mehettem is Isten hírével! (A főorvosnak – akit nem említenél név szerint – minden tiszteletem, több alkalommal is meglátogatott, kérdezett a térdemről illetve távozáskor is elköszönt.) Na de 10 lépés után elönt víz, mint Fülöp-szigeteket a cunami, akkor se adnak semmit se a “kedves ápolók”, egy korábban ott dolgozó ismerősöm vitt haza, aki elhozott egy tolószéket. (Mert az nekem minek ugyebár …)
    Varratszedés nem ott, hanem máshol történt. (Sportkórház) Újfent a korábbi figyelmesség és körültekintés.

    Tavaly ha itt műtik a szemem, akkor már nem látnék! (Csak a rossz idő miatt nem vittek mentőhelikopterrel Pestre!)

  7. Történt velem tavaly nyáron egy nagy és gazdag nyugati országban, hogy belázasodtam, úgy igaziból negyvenfokos lázzal mentem orvoshoz, akit a biztosítóm /utasbiztosító/ ajánlott. Adott a helyi doki valami gyógyszert, azzal, hogy másnapra semmi bajom sem lesz. Hát lett! Maradt a rohadt magas láz, bedagadt láb, stb.
    Egy hétig(!!) küldözgedtek orvoshoz, kórházba,stb., de nem javult az állapotom, hanem inkább romlott, de nem engedtek hazautazni, mert az veszélyes lehet, meg azt sem tudják mi a bajom.
    Végül egy idősebb doki megengedte az utazást.
    Végigrobogtunk fél európán, meg sem álltunk a szhelyi kórházig, ahol azonnal tudták, hogy milyen nyavalya bajom van, és röpke egy hét alatt meg is gyógyították az alapbetegséget, de mivel későn kezdtek kezelni összesen három hónapig voltam táppénzen és még hosszú hónapok teltek el mire lelkileg is teljesen rendbe jöttem.
    Én azt tapasztaltam, hogy az itthoni orvosok nagyon felkészültek, udvariasak, szóval semmi gond velük.
    Még a sokszor mostoha körülmények ellenére is becsülettel teszik a dolgukat!
    Az ápolónők szintúgy, de sajnos Ők nagyon túlterheltek, de többségében segítőkészek, kedvesek!

  8. Nekem is itt volt szombathelyen térdmütétem sajnos kétszer is. Nekem az volt a meglepő nem nem is meglepő hanem felháborító, hogy míg eltóltak a sürgöségiről a műtöbbe gyakorlatilag a fél korházon áttoltak mire oda értünk. De nem ám valami eldugott folyósón keresztül tóltak hanem azok a betegek elött akik a folyósón vártak hogy bekerülyenek a füll-orr gégészetre és egyébb helyre ami azon az útvonalon vannak. És rá adásul énis kaptam egy olyan papir ruhát ami épp, hogy elérte a combomat elég kellemetlen volt mit nem mondjak. Ráadásul ez mind télen volt fütés az miért is lenne a korházba, mire a műtőhöz értünk addigra szét fagytam és mindem bajom volt már. Hát végül nagy nehezen oda értünk a műtőhöz, ekkot azt mondja a beteg tologató,hogy még várnom kell mert foglat a műtő.Hát akkor várjunk a műtő előtt míg ki nem ürül ez megint fél órábba került és még jobban megfagytam. Erre oda jönn egy növér megkérdezi miért remegek mondom neki, hogy szét fagyok erre hozot még egy papír takarót nem tudom most attól fel kellet volna melegednem vagy nem tudom mi haszna van annak a szarnak. Végül nagy nehezen megműtőttek. Az orvosnak aki műtőtt mindem tiszteletem mert most már semmi baj sincs szerencsére a térdemnek de a többi személyzet egy kalapszar szószerint. És ezt 14 évesen kellet átélnem hát remélem soha többet nem kell korházba mennem mert amit itt most láttam hát az teljesen felháborító. És nem kivánm senkinek se hogy ezt átélje amit nekem kellet .

  9. Sajnos sokszor fekszem kórházban….sok féle mütétem volt.itt is jártam…a tapasztalat ugyanez….mivel sokféle műtétem volt már,több osztályon is feküdtem,és egyedül a fül orr gégészetet tudnám kiemelni,nekem csak ott volt jó tapasztalatom…ott csupa szív kedvesen,odafigyelés mellett töltöttem el 10 napot,de a többi osztályon mindig volt legalább egy atom paraszt lekezelő ápoló,ápolónő…..sajnos a mindennapi nehézségek,mindenkiben nyomot hagytak,legalábbis ennek próbálom betudni az e fajta magatartást ,mert függetlenül attól,hogy ők sincsenek megfizetve,ez egy szép szakma,és mindenki mosolyogva kezdi el ledolgozni az előtte álló éveket,…de hát az évek mennek és a szar meg gyűlik az ember nyakán,és ezáltal egyre kevesebb lesz a kedves bánásmód..nem figyelnek már az emberek egymásra,és ez nem csak az egészségügyben van így….CSAK AKKOR SZÁMÍTHATSZ POZITÍV BÁNÁSMÓDRA,HA VAGY MÁR SOKADSZOR VAGY OTT,VAGY VALAKINEK A VALAKIJE VAGY ILYEN OLYAN MÓDON…KÜLÖNBEN FELEJTSD EL AZT HOGY TÖBB LESZEL EGY TAJ SZÁMNÁL……elkeserítő…..

  10. Van a világon olyan, hogy egészségbiztosító. Olyan is van, hogy lelkiismeretes, kedves, jó orvosok. Olyan is van, hogy monitorozzák a kórházakat figyelmesség, kedvesség, szakmai színvonal, szerint. Ha az a visszajelzés érkezik, hogy egy kórházban bizony ilyen jellegű problémák vannak, akkor az egészségbiztosító más kórházba ajánlja a betegét. Így a nemtörődöm, udvariatlan, szakmailag kifogásolható, stb kórház csődbe megy, és nem sajnálja senki. Van helyette száz másik, ami szívesen átveszi a betegeket.
    Ez a verseny alapú egészségügyi szoláltatás. Itt a jó kórházban sokat keres a jó orvos, a vacakban pedig keveset a flegma. Mindenki ösztönözve vna, hogy a maximumot nyújtsa.

    Bizony bizony, elkéne már egy egészségügyi reform. Hajrá kétharmad! Még van egy éved rá! Én már nagyon várom.

  11. Kedves DAWE!
    A meglátásod teljesen helytálló. Az a gond, hogy az eddigi kormányok ezt mind megígérték, de nem történt semmi. Sajnos a mostani kétharmad is minden mással van elfoglalva. A probléma onnan ered, hogy a politikusaink igazából csak a hatalom megszerzésére törekednek. Az átlagembert nem nézik semminek, csak eszköznek az önző céljaik megvalósításához. Pedig mi tatjuk el őket. Ezt csinálta minden párt és most is így van. Nem számit ki van hatalmon!

  12. Én néhány éve (2006-ban) nagyon beteg voltam. Egy hónap az intenzíven és kettő hónap a sebészeten. Éppen csak megmaradtam (de minek.. :D ). Nos kérem. Lehet hülyén hangzik, de szerettem a Markusovszkyban lenni! Az orvosok mind-mind nagyon jók voltak, tették a dolgukat és némi viccelődéssel próbálták tartani bennem a lelket.

    Örökké hálás leszek például Dr. Schaffer Évának, az intenzív osztályvezetőjének, akinek minden beteghez volt egy kedves szava, mosolya. Aki volt már nagyon beteg, az tudja, hogy milyen sokat jelent ez. De az összes ápoló ilyen volt az osztályon! Fájt a sebem, de olyan jókat nevettünk, hogy el sem tudom mondani!!!!!

    És ugyan ez volt a sebészeten (Osztályvezető főorvos: Dr. Márkus Béla Ph.D., c. egyetemi tanár)!
    A betegségemből adódóan Márkus főorvos úr műtött és kezelt. És bizony a sebészeten is nagyon sokat nevettünk!

    Örökké hálás leszek Nekik! Ha időm engedi, akkor a mai napid bemegyek néha. Csak egy “hogy vagy-ra”, egy kézfogásra, egy puszira!

    Hát csak ennyit szerettem volna elmondani!
    (egyébként senkim nem dogozik a kórházban vagy az egészségügyben)

  13. Nekem az a meglátásom hogy rossz természetű emberek mindenhol vannak. Nem hiszem hogy a kedves cikk írónak ne lett volna rossz tapasztalata pincerrel eladoval stb. Nyilván a kórház egy olyan közeg ahol az ember ki van szolgáltatva es ezért fokozott odafigyelést igényelne. De minek után nincs elég orvos mert mindenki kimegy külföldre ( amit meg is értek mert 6 evet tanulni az egyetemen majd további X evet rezidenskent es annyit keresni, sőt nem is, kevesebbet keresni mint egy szakmunkás, pluszba ezért elviselni a nagy felelősséget es az olykor nem éppen kedves betegeket, mert ilyen is van ám kedves cikkíró:) ) az orvosok leterheltek napi 10 – 12 órákat dolgoznak komoly szellemi es fizikai ( pl több órás műtét ) teher mellett. Így nem meglepő ha nem mindig adjak a legjobb formájukat. Ja hogy ön úgy gondolja hogy tb-t fizet es akkor jár a szakszerű orvosi eljárás. Nem hiszem hogy a magyar orvosok bármilyen hátrányban lennének a szaktudás tekintetében es értem hogy emellé nem esne rosszul pár kedves szó. De azt hiszem a fentebb leírt okok miatt nem meglepő hogy ez nem mindig sikerül. Ja a padrol es a melegrol talán ne az orvosoknak kelljen saját zsebből gondoskodnia. A pénz az annyi amennyi abból lehet gazdálkodni es inkább legyen gyógyszer mint pad a folyosón. Érdekes az emberi természet a rosszat megjegyzi a jót elfelejti. Jót ritkán olvasni az egészségügyben dolgozókrol. Lehet hogy hideg van de mellette meg megmentett emberéletek, csak ezt meg természetesnek vesszük.

  14. Édesanyám története tavaly novemberi halála óta sem hagy nyugodni. Bánt, hogy tehetetlenül néztem végig szenvedéseit, megalázását a szombathelyi Markusovszky kórházban. Soha nem gondoltam volna, hogy pont egy egészségügyi intézményben – ahol elvileg a leghozzáértőbb emberek veszik körbe a betegeket – ilyen támadóan, érdektelenül, szenvtelenül lépnek fel egy, az érelmeszesedés miatt mindinkább zavartan viselkedő, mentálisan leépülő 87 éves asszonnyal szemben.

    A jobb lábán lévő elüszkösödött (orbánc) lábujjak várható amputálása miatt került be a kórházba anyukánk. 100 km-ről látogattam nővéremmel felváltva, aki még messzebb lakik. Idővel bekapcsolódott a látogatók sorába helyben élő barátnőm is, így szinte mindennap ott voltunk nála.

    Döbbenetes volt a különböző osztályokon dolgozók hozzáállása, viselkedése, szemlélete! Márpedig ez nem kerül pénzbe, ezt nem lehet az alacsony bérekre fogni, én is közalkalmazott vagyok, ha így viselkednék rég az utcán lennék.

    Napról napra, látogatásról látogatásra romlott mind mentálisan, mind fizikailag az állapota. Haragudtak rá, mert az elhúzódó vizsgálatok során folyamatosan haza akart menni. Vigyék haza! – jelentette ki a főorvos. Nem érdekelte, hogy nem volt hova, mert a negyediken lakunk (lift nélkül), és nem vagyunk napközben otthon. “Rátámad” a nővérekre, “agresszíven” viselkedett az én töpörödött, hajlott hátú, alig 155 cm magas édesanyám.
    Ahányszor mentünk, nem volt senki mellette, vagy akár a szobában. Olyan magas ágyat kapott, hogy arra csak segítséggel bírt felmászni. Ha órákig ott voltam, akkor sem jött feléje orvos, nővér. Így nem csodálom, hogy lekötözték, gondolom, kevesebb gondot okozott(!), nem tudott elkóborolni. Amikor infúziót kapott, másnap hatalmasra duzzadt elkékült alkarral találtam. Az éjjeliszekrényen pedig rászáradt vércsíkokat.
    Menni csak segítséggel, támogatva tudott, mégis a szoba wc-t hiába kértük, nem tették be hozzá, habár minden alkalommal megígérte az éppen megkért nővér. Sértődötten vették tudomásul, hogy kicseréltem, áthuzatoltam az ágyát egy üresen álló alacsonyabbra, de kénytelen voltam megtenni, mert attól féltem, hogy onnan lezuhan és összetöri magát.
    Egyik alkalommal a szekrényén talált gyógyszerről nem tudta megmondani a nővér, hogy azt még ebédkor felejtette el bevenni édesanyám, vagy az már az esti adag. Helyette kioktatott, hogy csak meg kéne néznem, hiszen a gyógyszeradagolón látszik! Persze nem volt adagoló, sima műanyag tálcára tették a súlyos szívbetegnek szükséges gyógyszereket. Vajon érdekelt valakit, hogy időben beveszi-e? Vagy egyáltalán beveszi-e?

    A szobatársai ugyan változtak, mégis többen mesélték ugyanazt: nem vele van probléma, csak nem szeretik a nővérek, orvosok, hogy őszinte, szókimondó, nem tesz lakatot a szájára, ha tiszteletlenül beszélnek vele. Ezt csupa nagybetűvel írnám, mert bizony többen is mondták! Rendre tapasztaltam, hogy nem tisztelték a betegekben még az embert sem. Kihasználták az elesettségüket, a kiszolgáltatottságukat.
    Akinek kevés pénze van hálapénzre, nem sok jóra számíthat a mai magyar egészségügyben. Nekünk nem volt. Fordultam én a betegjogi képviselőhöz, de éppen csak azt nem mondta, hogy tehetetlen, mert “úgyis mindent letagadnak, bizonyítani meg nem tudjuk”. Nem hihetetlen, embertelen, kétségbeejtő?

    Elkezdték nyugtatózni. Kivették a műfogsorát, szinte felismerhetetlenségig beesett az arca. Lekötözték, berácsozták az ágyát. Velünk suttogva kommunikált, nem volt agresszív, támadó, mégis úgy beszéltek róla, mintha ellenség volna. Hát ki érti meg az érelmeszesedésben szenvedőt, ha nem az egészségügyi végzettséggel rendelkező? Úgy beszélt az ágyánál (zsebében az odacsúsztatott ezresekkel) a nővér, mint komisz gyerekről a (rossz) tanító néni. Lekezelően, elmarasztalóan, vádlóan, fölényeskedve, de szélesen mosolyogva. Anyukám halkan odasúgta: “hazudik”.

    Sírni, sikítani tudtam volna, miközben egyszerűen tehetetlennek éreztem magam, hiába éreztem, hogy baj van. Meghalt.

    Nyitott koporsós temetést kértünk. De nagy hibát követtünk el a nővéremmel. Nem adtunk hála(?!)pénzt a halottasházban. A koporsó lezárva érkezett… Hogy miért, azt nem akarom tudni.

  15. A magyar ember hozzáállása az oka a sok bánatnak, nemtörődömségnek, függetlenül attól milyen beosztásban van. Lezüllött a társadalom és ennek mi EMBEREK vagyunk az okozója. MAGYAR a MAGYARNAK farkasa! Ahol még van emberség ott jobbak a körülmények, és ezt el lehet mondani minden területen. Sajnos az egészségügy az, ahol leginkább a bőrünkön érezzük a hanyagságot, lelketlenséget. Nekem van jó és nagyon rossz tapasztalatom is. Egyszer az idős otthonokba is be kellene a kulisszák mögé kukkantani.

  16. magyar ország a fancsali bunkók országa!
    magyar vagyok de lassan szégyenleni fogom.sokan megköveznek érte de ez van.
    Bemegyek a postára lékezelően bánnak velem , a boltban érzem zavarom az eladót!
    A buszsofőr gúnyos mosoly mellet szívatja az utasát,a rendőrt nem érdekli a bajom de szívesen tölt nekem csekket.Még a szeméttelepen is gúnyolódik a portás!!!!!!!!!
    van Magyarországon olyan hivatal aki az én pénzemért értem van?aki nincs felruházva büntetési jogkörrel? akinél azt érzed érted vannak????????
    A bank aki a pénzemet kezeli , nem kis havi díjért , még az se kezel ügyfélként!
    Átszédelgek Ausztriába mosolyog az eladó!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!Hivatalos ügyet kell intézni az ügyintéző MEGKÖSZÖNI! Próbált valaki evvel szemben itt az okmányirodában intézni valamit?
    Meggyőződésem ez nem pénz ez emberség kérdése.

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.