Válts, ha mersz! Tippek iskolakezdő szülőknek

Ismét elkezdődött. Egy újabb tanév, új örömökkel, új kihívásokkal… – az igazgatói beszédet mindenki kívülről fújja, akinek volt szerencséje  már tanévnyitóhoz. A gyakorló sulis szülő ilyenkor újratervezi a következő 10 hónapját, mikor hova kell érkezni, hova szállítani, mennyit várni – szóval sok időt és energiát szánni a gyerekre. S mindeközben reménykedni abban, hogy mindennek van értelme és év végén majd egy viszonylag kiegyensúlyozott gyerek veszi át a bizonyítványát.

33_dsc_9119

 

A kezdő sulis szülő ilyenkor nagyon stresszel – saját tapasztalat – és némi lelkiismeretfurdalással ígérget mindenféle szépet és jót  a szintén stresszelő gyereknek. És bízik abban, hogy nem lesz hiteltelen a csemete szemében vagyis tényleg kedves lesz a tanító néni, hamar talál majd barátot, érdekes lesz majd amit tanul és „persze-persze lesz azért majd játék is”. Na, így nem szabad iskolát kezdeni.

Mert bizony ki lehet fogni egy kőkemény tanító nénit, pocsék osztályközösséget, a tananyag pedig egyáltalán nem érdekes – legfeljebb egy jó pedagógus teheti azzá. Játszani ugyan néhány hétig még lehet – szintén tanárfüggő – de aztán bizony bele kell törni a padba és 45 percig figyelni. És a mindennapos testneveléstől se várjunk, hogy kicsit majd felszabadítja a testet, az intézmények többségében ennek a technikai feltételei sem adottak, persze egy jó tanító néni még így is tud kreatív lenni.
 10_dsc0341
Ősi igazság tehát, elsős gyereknek ne iskolát válassz, hanem tanító nénit. Mert lehet csili-vili a suli, lehet klassz az alternatív módszer, széles kínálatú az oktatás, ha nincs egy kedves tyúkanyó, aki mellett könnyű átvészelni az első heteket, könnyű élvezni a pocsék tantervet és könnyű elfogadni a kritikát, akkor ne várjuk, hogy az iskola pozitív élmény lesz a gyereknek.
A jó tanító néni persze mindenkinek – gyereknek, felnőttnek – mást jelent. Van, akit kifejezetten motivál a nagy követelmény, más testileg-lelkileg sínyli a gyors tempót. Van, aki bírja a katonás fegyelmet, más még inkább bújna az ölelésért. Van, aki retteg, van, aki tűr és van aki lubickol.
A szülő pedig gyakran nem is tudja, hogy éli meg a gyerek az iskolai légkört. És nem feltétlenül azért, mert nem figyel a gyerekére. Szerencsés az, akinek sokbeszédű a csemetéje és hamar fény derül arra, milyen problémái vannak a kisiskolásnak. A legtöbb gyerek azonban magába fojtja a kritikáját, érzi, hogy a szülő a jót akarja hallani, mert hát tényleg szeretnénk megnyugodni, hogy jól választottunk. De hosszú távon azért kibuknak a dolgok, pici emberkék ezek még ahhoz, hogy tökéletesen alakítsanak. Szóval kedves szülőtársak, figyeljünk nagyon, mert néha hónapoknak kell eltelniük, hogy észrevegyük, gond van.
17_sad5472
Az persze, hogy nem feltétlenül akar a gyerek iskolába menni vagy jobban szeretne otthon betegeskedni még nem feltétlenül intő jel, mert hát mi is vagyunk így néhányan akkor is, ha imádjuk a munkahelyünket. De a testi és lelki tüneteket már érdemes komolyan venni. Amikor az addig kiegyensúlyozott, derűs gyerek rosszkedvű, visszahúzódó, ingerlékeny lesz, nem beszél, nehezen koncentrál, túlérzékennyé válik vagy épp agresszív lesz, már intő jel. Ha mindez pszichoszomatikus betegséggel is jár vagyis rendszeres fájdalomra panaszkodik, reggelente hány, légszomjjal küzd, újra bepisil, étvágytalan lesz tudhatjuk, hogy gond van.
 Azt minden fórumon olvashatjuk, hogy teremtsük meg a bizalmi viszonyt, érjük el, hogy beszéljen a problémákról a gyerek, érezze, hogy mellette állunk, segíteni akarunk. Csakhogy ez nem mindig működik, gyereke válogatja, megnyílik-e a szülőknek, még a legjobb családokban is. Mindenképp vigyük tehát orvoshoz, zárjuk ki biztosan egyéb betegség lehetőségét. Ha nincs orvosi probléma, következő állomás az iskola. Jó ötlet minél több szülőtárssal beszélgetni, sok dolog kideríthető így.

12_dsc0353

Amit az osztálytársak mesélnek odahaza, jó kiindulópont lehet, akár saját gyermekünkről is megtudhatunk így egyet s mást, akár arról is, mi is zajlik a tantermekben az órákon. És persze fontos, hogy leüljünk a tanító nénivel is, beszélgessünk el vele őszintén a problémáinkról, kérdezzük meg véleményét, kérjük a tanácsát. És ha már minden lehetséges utat bejártunk, a helyzet pedig nem változik, akkor gondolkozzunk el azon, amit valószínűleg az orvos is tanácsol, vagyis a „környezetváltozáson”. Előre borítékolom, rengeteg álmatlan éjszakája lesz annak, aki így dönt…
A legfontosabb: az angol-kosár-zene-balett-rajz-német-karate stb különórák tengerében ne veszítsük el a gyereket szem elől. Egyébként is szerintem egy elsősnek épp elég négyig az iskolában teljesítenie, utána játsszon szabadon. Vezesse le a feszültséget, meg az energiát, mert tele lesz vele, amikor kiszabadul a padból. Figyeljünk rájuk, kisemberek még, de ezek az évek egész életükre ki fognak hatni!
-dóri-