Kedve támadt gombászni, avar illatot szimatolni, a vaddisznók dagonyázó helyét meglesni. E terveket mind siker koronázza, hanem az ember lányának ránc gyűrődik a szája köré keserűségében, látva hogy más – emberszabásúnak mondott – lények ott helyben szabadulnak meg számukra feleslegessé vált tárgyaiktól. Műanyag palack, ahová lép, sörös doboz, ahová néz. Miért? Miért szórják el az erdőben valakik ezeket?? Nem bántja a szemüket, hogy két tinóru közt egy összenyomorodott aludoboz kandikál ki a bokor alján? Mi a frászt gondolnak: hogy majd 500 év múlva úgyis lebomlik??
Karján kis kosarával kifelé menet az erdőből arra gondol, inkább ilyen kellene a 4 millió forintos leaderes pályázatot hirdető tábla helyett:
– by Juci-
Egyik főnököm, azt mondta még valamikor nagyon régen nekem, „ kell a vita, Évi, az viszi előre a világot”. Rájöttem igaza van, de ma már azt is tudom, hogy vita és vita között óriási különbség van, jól vitázni nem tud mindenki. 
Ma már boldog-boldogtalan bodzaszörpöt gyárt, de továbbgondolni kevesen merik ezt az irányvonalat. Pedig sok más szépséget, finomságot nyújt nekünk a természet, amit bátran beemelhetünk akár a mindennapi étrendünkbe. Itt van mindjárt a rózsa. Kevesen lehetnek, akiket nem varázsol el, ők most kattintsanak tovább. 
Úgy esett, hogy a Nőnap reggele egy Velencei tó melletti szállodában ért. Két napot töltöttem ott kollégáimmal, egy csapatépítő tréningen. Koránkelő vagyok, így amíg a kollégáim ébredeztek, én a tó partján, a stégen élveztem az első igazi tavaszi reggeli napsugarakat. Legszívesebben az egész délelőttöt ebben a napfürdőben töltöttem volna, de a 9 órai program visszaszólított a szállodába.