Élénken emlékszem, tavaly tavasszal tört rám először a frász.
Futáshoz készülődtem, a testresimuló futónadrágot és a sportmelltartót felvéve röpke pillantást vetettem még az igazmondó tükörre. Az meg: hátul egy csak-csak formásabb lécet mutatott, de elöl tagadhatatlanul deszka-felületet.
Klasszikus, ha tetszik régimódi sportember lévén nem használok mezei futásokra push-up melltartót, a mozgás örömét tartom lényegesnek, a fákat, virágokat meg amúgy se érdekli az ember teste. Tiszteletben tartom a természete(s)t, annak ajándékait, a magamról alkotott testképem se torz, de akkor, ott, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy rettenetesen lapos vagyok. És, hogy nem volt ez mindig így.
A történethez hozzátartozik két egészséges, először mohón tej-, majd később lazán vérszívó 3 és 5 éves gyermek, akiknek születése körül a fáradtság mellett megtapasztalhattam az eufória élményét is. Életem végéig hálás leszek nekik, hogy 2 hónapos koruktól békésen átaludtak minden éjszakát; szem alatti árkokat, lefaraghatatlan pluszkilókat nem raktak rám, viszont az ébrenlétük alatt iszonyatosan kiforgattak mellszövet-ügyben.
Sokáig – kettejüket összesen 31 hónapig – tudtam szoptatni. Ebben az időszakban a tejtől duzzadó, de így is normál méretű melleim (75B – 80B) semmiféle gondot nem jelentettek, viszont az elapasztás után szembetűnően megfogyatkozott minden addig felhalmozott „örökség”. Konkrétan, eltűntek a melleim. A legendára – ami szerint hamar visszatér az eredeti állapot – egy idő után már nem tudtam alapozni. A páromat – bevallása szerint – a változás nem zavarta, nem rohantam hát plasztikai sebészhez mellkorrekciós műtét ügyben.
Tavaly őszig..
Akkor már senki, úgy értem, a gyerekek és a társam előtt se vállaltam fedetlenül a felsőtestemet. A fiam egyszer rákérdezett: anya, az ott miért lóg úgy? Kínosan érintett, hogy a legnagyobb betéttel bíró bikinit mertem csak felvenni, mindemellett viccesnek tartottam az átverés szempontjait. És egyre többször motoszkált a fejemben: vajon létezik megoldás?
Az első gondolatok még a “műmell” témakörben ragadtak le.
Később, az “agyban dől el minden” mondatot mantrázva elképzeltem magamat dúsabb, formásabb idomokkal. Érlelődött az elhatározás, hogy tenni fogok azért, hogy visszanyerjem a régi formámat.
Nem Baywatch-lány akartam lenni, akit felfalnak a férfitekintetek, hanem gátlások nélküli nő.
Nem tudom, hálás, vagy épp hálátlan küldetés-e ismerős sebészorvoshoz konzultációra menni, nálam így alakult. Elszántan beszéltem a megváltozott testrészemről, az orvos empatikusnak tűnt, olyannak, aki pontosan ismeri a szituációt, ettől valamennyire meg is nyugodtam. Azonnal arra kért, húzzam ki magam. Elmagyarázta, hogy természetes reakció, hogy inkább rejtegetjük, mint hangsúlyozzuk a beesett mellkast, de ez szokássá, rossz tartássá fajul, ami végképp kerülendő.
Főleg, ha azzal a céllal jöttem, hogy térfogatot és tömeget növelek a kérdéses területen. Alaposan felmérte a helyzetet, és megnyugtatott, semmi rendkívülit, szégyellnivalót nem lát, a gyerekek erőteljes ajkai, a gravitáció, a fogyás, a termelődő/kiszívott tej mennyisége, az öröklött, genetikai tényezők együttesen megtették a hatásukat. Nincs ezen mit csodálkozni. A mell zsír- és kötőszöveti aránya eltolódott, mirigyállománya erősen megcsappant. A helyreállító műtét (volumenpótlás) indokolt. Egy dolgom volt: erre rábólintani.
Naivan készülődtem volna haza, mikor az orvos mosolyra húzta a száját: most jön csak a java, a méret a lényeg! Erről még egyáltalán nem esett szó. Márkás sportmelltartót bontott ki a dobozából (80B), és arra kért, vegyem fel, majd implantátumokat adott a kezembe. Furcsa érzés volt, jobb szót nem találok rá.
Mivel kifejezetten erre kértem, nem ajánlott extra méretet. A kiválasztott, textúrált felületű, jelen állapotban a legkiválóbb minőséget képviselő implantátumok hamar bekerültek a melltartóba, ing begombol, és megkért, őszintén véleményezzem a tükör nyújtotta látványt. Tudományosan úgy fogalmaznék: a különbség szignifikáns volt.
Nevettünk a hivatalos procedúrán, a légkör teljesen bizalmas volt, lassan minden aktív verejtékmirigyem visszavonulót fújt. Mesélt még a Brazíliában tapasztalt, többéves sebészeti élményeiről. Dél-Amerika szegényebb de mégis feltörekvő rétegeiben sokan ingyen vállalják a plasztikai műtétek egész tárházát, ami a friss szakvizsgával rendelkező orvosok számára szakmailag felbecsülhetetlen értékkel bír.
A búcsúzás előtt fixáltuk a műtét időpontját, hamar kiderült, 3 hét haladék maradt a „régi” életemből/testemből.
folyt. köv.
by Zsu