Rákot enni ma már nem nagy szám, aki szereti, hozzá tud jutni idehaza is, nem kell feltétlenül tengerparti útra kelni – igaz, az ottani tengeri herkentyűknek azért nincs párja. Na de rákot, enni látni, az már különleges dolog, nem? Vagy mondjuk megnézni, hogyan készít magának „fészket”? Hogyan „fut” hátrafelé? Na, ilyent ki látott? Én igen :).
A dolog úgy kezdődött, hogy a jó fej tanító néni környezetből gyűjtőmunkára inspirálta a gyerekeket – némi kisötöst azért kilátásba helyezve – és az én természetbúvár lányom nekiállt keresgélni. Első körben a kiszáradó pocsolyából megmentett, nálunk nevelkedő ebihalakat vitte be az iskolába. A sikeren felbuzdulva pedig újabb kutatómunkára adta a fejét, másodszorra vízi növényeket ígért a tanító néninek, így aztán megfűzte az apját, nézzenek körül a Perint partján. Gumicsizma, nylonzacskó és indult a csapat vadászatra. Az eredmény egy szétázott bakancs és egy jelző rák lett.
Mit rák, RÁK a javából, jó arasznyi darab, aki a keresztségben a Jeremos nevet kapta. Meg első körben az elsősorban kovászos uborkámat érlelő hatalmas dunsztosüveget. Bele némi Perint víz még került, de félő volt, hogy kevés lesz, így aztán a Szentkirályiak vize lett megtisztelve az életmentéssel. Mert hát azért víz kell a ráknak. Meg oxigén is, íme a másik feladat, hogyan szerezzünk irtó gyorsan valami célszerszámot. Apa akvarista múltja jól jött, a régi szerelést előásva és beizzítva Jeremos már szabadon lélegezhetett.
Azért drukkolunk erősen, hogy megérje a másnapot, bár a lány kifejtette, hogy döglötten is beviszi az iskolába, végül is szemléltető funkcióját úgyis betölti. Szerencsére Jeremos kíváncsi volt a világra, így másnap oktatási anyagként kirándulhatott. Bemutattuk őt az ovisoknak, hadd büszkélkedjen a kisebbik is, ott aztán mindjárt lehetett lábat számolni, megtudni mit eszik, sőt az is kiderült, mi a fenét keresnek szegény rokonok a Metro hűtőpultján. (Nem, nem háziállatnak viszik haza. :) )
Az iskolában is nagy népszerűségnek örvendett Jeremos. Jó fej tanító néni több osztályban is megmutogatta, aztán beszélgetett a srácokkal mindenféléről, a rákocska kapcsán. Valahogy így kellene kinéznie az oktatásnak, nem?
A nagy utazások után Jeremos sorsa kérdésessé vált, a nagyobbik lány megszerette őt, egyelőre nem akarta szabadon bocsájtani, úgyhogy ismét feladat elé került a család. Pontosabban apuka és lánya, akik nagy hátizsákkal felszerelkezve, ismét kilátogattak a Perint partra, ezúttal köveket és patakvizet gyűjteni. A régi akváriumban kényelmes otthont teremtettek Jeremosnak, aki láthatóan élvezte új házát a dunsztosüveg után.
Alighanem éhes is, sütötte ki a család, csak hát a hentesáru valószínűleg nem lett volna ínyére, szóval töprengtünk, aztán végül a mélyhűtőből került elő némi csirkemell, abból farigcsáltunk Jeremosnak. És körbeállva az akváriumot, néztük, tetszik-e a vacsora uraságának. Mit mondjak, nem sokat teketóriázott, a másodperc töredéke alatt repült és falt.
Éjszaka viszont építkezni támadt kedve és némi zajjal járt, ahogy a köveket görgette, hogy kuckót készítsen, amiben aztán másnap egész délelőtt nyugodtan pihengetett. Mindenesetre jobbnak láttuk őt szabadon bocsájtani, bár erről a nagylányt nehéz volt meggyőzni. Jeremos tehát ismét útra kelt és belecsusszant a patakvízbe az üvegből. Állítólag nem rohant el, kényelmesen elfeküdt, így jelezte, hogy részéről minden oké.
Mindenesetre, e kaland után aligha fogok rákot választani az étlapokról, Jeremosnak sikerült megfosztani eme gasztronómiai élvezettől. :)
A jelzőrákról, és arról, hogy egyre több példány fordul elő a Vas megyei patakokban, itt olvashatsz…