A faszom megy a Delphibe! – erre felkapom a fejem. Balról egy festett-tépett csaj, a mellette ülő helókittisnek vázolja a műszakozók sanyarú életét: „Nincs vaze még normális ebédszünet sem, pisálni is csak rohanva lehet. Megcsúnyulsz ott, abba az unalomba, csak menj oda, ha kövér tehén akarsz lenni.” Izzadságszaggal kevert olcsó parfümszag érkezik jobbról.
A buszon ülünk, délelőtt fél kilenc van, vidéki járat, Szombathelyre tartunk épp befelé. Pár fülhallgatós egyetemista meditál kifelé nézve, továbbá nyugdíjas nénikék, kismamák és huszonéves csajok és srácok lógnak körülöttünk. Helókitti Oladra tart, az ottani állásbörzére csomagolt – meséli. De minek is, úgysincs neki való munka, senkinek sincs, az anyja is megmondta, el kell menni a Delphibe, ott van, aztán majd ha belejön, akkor jobb lesz. Neked is folyton ezt magyarázza az anyád, mi? Megegyeznek, valami jobb kell. De mi?
Tényleg mi? Vár a Gyes?
Ezen már mi is töprengünk: tényleg mi? Mert nekünk, nőknek, olvashatjuk a statisztikában is, állítólag sokkal jobbak az életesélyeink; az oktatásban is jóval aktívabbak vagyunk. És? Ennek ellenére sokkal kevésbé vagyunk jelen a munkaerőpiacon, holott elvileg az állam egy csomó pénzt öl bele a képzésünkbe. Vagy abba, hogy eltöltsük az időt valahol, amíg közreműködünk humán reprodukcióban.
A bölcsödébe, ahová egy éven át cipeltem a fiamat, rajtam kívül csupán a nők egynegyede dolgozott. Nem értettem, ha nem dolgoznak, miért adják be a gyereket? De valószínűleg mindegy is, mert ha akarnának dolgozni, akkor is csak kevés esélyük lenne egy kétéves gyerekkel munkába állni.
A statisztikai adatok arról szólnak, hogy a nők kevesebb, mint fele dolgozik. Amit én látok, egy Szombathely melletti faluban élve, hogy ott a nők jó része óvodás korú gyermek mellett leginkább háziasszony. Többen takarítanak, három műszakoznak, de kevesen dolgoznak bejelentett helyen, jórészt feketén imitt-amott.
Országos szinten – idézve újfent a statisztikából – a foglalkoztatás aránya körükben 49,9 százalékos, 11,2 százalékponttal elmaradva a férfiakétól. (Míg az Európai Unióban a 15–64 éves férfiak 73 százalékának, illetve a nők 59 százalékának van jövedelemszerző foglalkozása, addig Magyarországon ez az arány mindkét nem esetében elmarad az uniós átlagtól, ámbár a férfiak lemaradása számottevőbb.)
Ja, hogy a részmunkaidő megváltás lenne?
Propagandisztikusan jön az ige: a nők számára igazi megváltást jelenthet a részmunkaidős foglalkoztatás tömeges elterjedése. Hiszen: „a keresőtevékenységet így össze tudják egyeztetni családi teendőikkel…. A rugalmas munkakörülmények kialakításával a munkába visszatérő anyák és a vállalatok egyaránt nyernek.” Igen, a nagykönyvben biztosan. Anyaként persze én is nagyon szívesen elhinném ezeket a lózungokat, ha csupán hobbiból keresnék munkát.
Kesereghetünk persze azon, hogy bezzeg az unióban minden harmadik nő és a férfiak több mint 8 százaléka részmunkaidőben dolgozik. Nálunk ugyanakkor ez az arány csak 7,5, illetve 3,9 százalék. És örülhetünk(?) annak is, hogy a válság óta az öt embernél többet foglalkoztató vállalkozásoknál 24 százalékkal nőtt a részmunkaidőben foglalkoztatottak száma, ennél számottevőbb az emelkedés a kereskedelemben (37 százalék) és az erdőgazdálkodásban (több mint 40 százalék). De vajon miért? Vajon a munka is kevesebb lett? És ha igen, mennyit keresnek négy órában? És miből élnek? Nem lehet, hogy jó részük továbbra is teljes munkaidőben dolgozik, csak a közterheket (mellékhatásként a nyugdíjba beszámított éveket!) mérsékelik így a munkaadók?
Persze vannak, akiknek négy óra munka is munka, és elég, ha a kasszába hó végén (már ha kifizetik) betehetnek negyven-ötvenezret. Felénk azonban a négy óra nem négy óra. Merthogy, ezzel sok újat nem mondok, a munkáltatóknak a részmunkaidős foglalkoztatás rész-feketemunka, eszköz arra, hogy alkalmazott be is legyen jelentve, meg ne is.
Persze, ha én lennék az aktuálisan éppen Magyarország megváltását ígérő politikus, nekem is jobban tetszene egy olyan statisztika, amiben az szerepel, hogy a nők 60 százaléka dolgozik részmunkaidőben, mintsem, hogy 30 százalék nyolc órában. Hát tényleg jobban hangzik…
Csak valahogy a részmunkaidő propagálásakor elfelejtik közölni, mi lesz azokkal, akiknek harminc év múlva, tizenöt év szolgálati idővel nem lesz nyugdíjuk? Arról nem is beszélve, hogy a részmunkaidős még hitelt sem kap. Semmit. Persze, legyünk konzervatívak, menjen jól férjhez, ha családot akar, keressen pénzt az Ura zsebében.
Mert a fizetés… Bár a nők nagyobb arányban töltenek be szellemi munkakört mint a férfiak, jellemzően tömegesen alacsonyabb presztízsű és/vagy bérezésű, szerényebb előmenetelű helyeken dolgoznak. (A statisztikai adatok szerint: a nők havi nettó átlagkeresete 115 119 forint, a férfiaké ugyanakkor 128 615. Még kirívóbb a különbség a szellemi foglalkozásúak körében: 134.993 forint áll szemben 186.796-tal.)
Csak mellékesen, visszatérve a buszra
És vajon miért van az, gondolkodom el a buszon, hogy zötyöghetek bármikor, nyáron, télen, reggel, délben és este, többnyire mindig kismamákat, ingázó munkába igyekvő nőket és nyugdíjasokat látok magam körül? Hímnemű sorstársak – ha nem diákok – csak elvétve zötyögnek ezen a büdös és állandóan tömött vidéki buszvonalon. Azért ez is árulkodó – jut eszembe, hogy többnyire a gyengébbik nem ingázik tömegközlekedésen. Az a főnök, akinek a kezében a távirányító és a volán van…