Már csak ötöt. Már csak négyet. Már csak hármat. Számoljuk a napokat visszafelé a kis három évessel. Naponta hússzor megnézzük a kezünkön is, hogyan fogynak a napok: „csütörtök, péntek, szombat, HÚSVÉT juhéjjjj!” – és elömlik az arcán a mosoly. Aztán naponta elmondja nagyon bölcsen, hogy „a karácsony az már elment, a Mikulás is elmúlt, most már a húsvétnak kell jönnie”. És zeng az hogy: Nyuszi Gyuszi fekszik árokban”, bár nálunk Nyuszi-Buszira keresztelődött a tapsifüles. Az esti mesékhez sem hozza mostanában a könyvet, csak bekucorodik az ágyba és kéri: „anya mesélj a fejedből a nyusziról”.
Szabályosan irigyelem, azt a varázslatos világot, ami ezeknek a kis tökmagoknak a fejében él. Pedig olyan prózai kis infókat kapnak tőlünk: jön a Nyúl, ajándékot hoz, beteszi a fészekbe – kész. De az a várakozás, amit látok ezen a kis apróságon, azt sejteti, valami sokkal izgalmasabbat, mesésebbet, többet tudnak ők az éjszakai titokzatos vendégekről: Jézuskáról, Mikulásról meg a Nyusziról.
És íme Ő: Nyuszi kosarakkal
Szóval az esti mese már csak róla szólhat. Mit mondjak, nem könnyű újabb és újabb részletekkel gazdagítani a mesét, hiszen elég szimpla a történet. A nyuszi mostanság minden este előveszi a mindent látó távcsövét, figyeli a gyerkőcöket. És persze bontogatja a sok ezer levelet, amiben ilyen-olyan kívánságokat lehet olvasni. Aztán csomagol, pakol – és ami a legfontosabb mindig zsákba kerül a „rózsaszín, tekerős, cicás bicikli” a nagy álom. Egészen pontosan egy „magán bicaj” legyen, vagyis ne kelljen majd megosztani a tesóval. És amikor a mese véget ér boldog mosollyal nyugtázza, hogy rendben volt, ezt várta.
Beszélgetek vele, szerinte milyen a nyuszi. Csak hogy én is okosodjak, lehet, hogy ők még tudják azt, amit mi már nem. (De viccen kívül: nem lehet, hogy ők tudják?) Szóval a mi nyuszink az kérem fehér, fekete szemekkel. Egyrészt a felhőn túl lakik, másrészt a mezőn egy faházban – szóval valamiféle égi legelőket kell elképzelni. Ott csücsül tehát, eszi a répalevest és fonott bevásárló kosárba pakolja a gondosan becsomagolt ajándékot.
Esetünkben természetesen a „rózsaszín, tekerős, cicás biciklit”.
Csokiból pedig kifogyhatatlan a kosár, mert azt mindenkinek kell vinnie. Hogy mivel, abban tanácstalanság van, mert hogy gyalog, azt nem hiszi, a szánkót meg ugye a Mikulás lefoglalta. Mindenesetre gyorsan dolgozik, mert az ovisoknak elég volt egy rövid sétát tenniük az utcán, mire visszaértek, már tele volt a fészek.Egy dolog biztos, a felnőttekről sem feledkezik meg a nyuszi. Mi is kapunk majd mindenféle nyalánkságot.
És még? – kérdezgetem kíváncsian, izgalmas kérdés, mit gondol, minek örülnének a szülei. „Apa egy nyugalmat, anya meg egy cipőt” – szól a válasz. Na tessék: mondom én, hogy tudnak valamit ezek a töpörtyűk.
– Eszter –