Az ember kíváncsi és imád belesegetni mások magánéletébe, főként, ha hírességekről van szó. Ezzel én is így vagyok, azzal a kivétellel, hogy engem főként a régen élt neves emberek magánélete, pontosabban magánkonyhája érdekel. Szóval nagyon örülök, amikor kezembe akad egy-egy könyv, ami a híres alkotókat, mint a gasztronómia rajongóit mutatja be. Olvastam már Ferenc Józsefről, Shakespeare-ről, Dumas-ról, most pedig egy Verdi mester asztaláról szóló könyvet lapozgatok. (Antonio Battei: Jó étvágyat, Maestro!)
Verdi gasztronómia iránti elkötelezettségéről, arról, hogy maga is remek szakács volt inkább csak levelezésekből, rövid szövegekből tudunk, nem úgy, mint Dumas esetében, aki saját szakácskönyvet is írt. (Sőt azt tartotta élete fő művének!) A nagy zeneszerzőnek már gyerekkorát is meghatározta a vendéglátás, hiszen apjának, Carlo Verdinek egy kis kocsmája is volt, a kis Verdi sok időt eltöltött a borozgató férfiak között és ott nőtt fel, ahol világhírű konyhaművészet született, Párma régiójában.
A kollégák visszaemlékezései alapján Verdi kifinomult ízléssel főzött és étkezett. Mint mondta, „minden ebéd a maga módján egy műremek.” Vendégei is imádtak az asztalánál helyet foglalni, nem volt nagyigényű, nem volt nagyevő és remek hangulatot teremtett minden étkezésnél. A szakácsra nagy gondja volt, barátjának írt levelében írja is: „…ha felveszel valakit erre a posztra, ajánlom, hogy foglalkozz vele nagyon komolyan, mert mégiscsak a mindennap elfogyasztott táplálékunkról van szó. Költészet, idealizmus mind rendben van, de evés nélkül azért nem létezhetünk.”
Verdi nagyon szerette az egyszerű ételeket, rengeteg rizst evett, a szegényes gyerekkori ételt dúsgazdag művészként is sokszor fogyasztotta, sőt „világhírű” rizottót készített, ahogy vendégei feljegyezték. Valójában olyant, amilyent neki is tálalt hajdanán a mama és a papa Roncole-ban.
A receptet szerencsére Verdi barátja elkérte a zeneszerzőtől, így maradt az fenn egy levélben. Íme tehát a mester rizottója.
pixabay.hu
„Tegyetek egy lábasba, kevés felaprított hagymára két uncia (egy uncia = 3 gr) friss vajat, két uncia marha vagy borjú csontvelőt. Amikor elkezd aranyszínt kapni, adjatok hozzá a piemontei rizsből tizenhat unciányit (480 gr). Magas lángon, miközben fakanállal állandóan kevergetitek, hagyjátok, hogy a rizs is arany színig barnuljon. Vegyétek elő azt a kitűnő húslevest, amit korábban jó minőségű húsból készítettetek. Két-három merőkanálnyi menjen a rizsre. Amikor elpárolog, időnként merjetek rá újabb adagokat a húslevesből, egészen addig, amíg a rizs teljesen meg nem főtt (ez úgy kb. negyed órányira lesz attól, hogy a rizs a lábasba került.) egy fél pohárnyi fehér, jó minőségű édes bort is öntsetek rá. Egymás után három marék reszelt parmezán sajt is kell bele. Amikor a rizs már majdnem teljesen megpuhult, vegyétek elő a csipetnyi, húslevesben áztatott sáfrányt, adjátok a rizshez, jól keverjétek össze és öntsétek az egészet egy leveses tálba. Ha van szarvasgomba a háznál, vágjatok belőle hajszálvékony szeleteket és helyezzétek a rizottó tetejére és a szokásnak megfelelően szórjátok meg reszelt sajttal. Ha nincs szarvasgomba, akkor csak a sajt megy a tetejére. Fedjétek be a levesestálat és azonnal tálaljátok.”
Aki a rizottó rajongója feltétlenül próbálja ki a Verdi-féle variációt, ha nem is szó szerint, de ötletek meríthetőek belőle. A fehér bor, a húslé, és a parmezán valóban különleges ízt adhat a rizsnek, a szarvasgombáról nem is beszélve. Persze csak „ha van a háznál”. :)