Egy, kettő, három, négy… Mostanság sokszor kezdem így a mondataimat, persze ezt még magamban dünnyögöm, mielőtt belekezdenék. Mielőtt belevágnék az újabb és újabb nevelő célzatú monológomba. Úgy tűnik, erőteljesen megváltozott a kislányom. És nem túl kedvezően. A kis drága földre szállt tündér, – a morcos nagyobbik után főleg annak tűnt – aki folyton csak mosolygott, vicceskedett, kedveskedett, simogatott és ölelgetett kifordult magából. Parancsolgat, durcázik, üvöltözik, rugdal, mogorva és szófogadatlan.
Mintha szeptemberben indult volna ez a gyökeres személyiség változás, szóval próbálom az óvodára kenni. :) Merthogy most kezdte. És ráadásul szuperül ment minden, semmi nyafogás csak öröm és boldogság. Most meg… Persze, azt mondják a hozzáértők, hogy ez így természetes. Értem én, csak hát nehéz kibírni. Nézem ezt a buksi kis fejet próbálom megfejteni mi zajlik benne.
„Marhára nem értem, miért nem látja, hogy mi a bajom. Még hogy vegyem fel a földről a kiflit, amit olyan jó volt odavágni. Legyen csak mérges! Ez a sok hülyeség is, hogy: milyen volt az ovi, mi volt az ebéd, ettél belőle, kivel játszottál, jó voltál??? Hát kit érdekel… Elmúlt. Különben is, ha ennyire kíváncsi, miért nem akarja, hogy itthon legyek vele? Akkor tudna mindent.
Régen persze minden más volt.Reggelente lustiztunk az ágyban és az se volt gond, ha még délben is pizsiben voltam. És meg is ettem az ebédet, mert mindig olyant főzött, amit szerettem. Meg játszottunk is. Na jó, az utóbbi időben kicsit már uncsi volt, mert mindig volt valami dolga, amikor épp kirakózni hívtam. Majd ha elmosogattam, majd ha kiteregettem, majd ha megsütöttem, majd ha ellenőriztem a leckét, majd ha megetettem a kutyákat – mondogatta. De úgy is jó volt vele lenni. Mert azért sokat ölelgetett, együtt olvasgattunk, sétáltattuk a kutyákat, vásároltuk a kifliket, vártuk az apát.
Most meg hirtelen elkezdett emlegetni valami kormányt, meg , hogy a munka, aztán elvitt ebbe az oviba. És otthagyott!!! Hát mit ne mondja, elég félelmetes volt. Ott vannak azok a nénik, akik becézgetnek, ölelgetnek, mindenféle jópofa dolgot csinálnak, aranyosak is, de hát idegenek! Meg ott az a sok törpe, az egyik ordít, a másik bepisil, a harmadik megrugdosott, a negyedik meg folyton kézen fogva akar sétálgatni velem. A kaja se a régi, néha jobb meg se kóstolni, már ahogy kinéz…Még az a jó, hogy aludni lehet, meg elvittük a takarót-párnát is, azoknak van valami kis otthonszaga.
Meg okés, a játékospolc az nem kutya, az udvar is tele van minden szuper dologgal. De akkor is! Otthagyott! És minden reggel otthagy! Persze-persze jön aztán hamar, imádom, a nyakába ugrok és látom, hogy boldog, amikor az óvó néni megdicsér, ma is milyen okos-kedves-ügyes voltam. De azért jobb, ha tudja, hogy nem olyan tuti ez nekem. Úgyhogy ottmarad a kifli és kész!!!”
Szóval valami ilyesmi lehet a háttérben. Próbálom is elképzelni, mit szólnék én, ha egyszer csak azt mondanák, mostantól fogva teszem azt Észtországban fogsz élni, kollégáid észtül és oroszul beszélnek, a menzán véres palacsintát adnak, a napozást elfelejtheted és egy évig nem jöhetsz haza. Kicsit kalandos lenne biztosan, de úgy hiszem hamar elkezdenék vágyakozni az otthon után.
Jó módszer ez is – a számolás mellett – ha dühöng, rugdos és süketet játszik. Az okosok szerint nekünk felnőtteknek kell megtanítanunk őket a konfliktuskezelésre, nekünk van ehhez nagyobb eszközrendszerünk. Nekem néhányat sikerült is már kikísérleteznem egy jó nagy nyelés után, ajánlom kipróbálásra. 1. hangnemet váltok: olyan nagy a meghökkenés, hogy elfelejt tovább tiltakozni 2. figyelmet terelek: gyermekfüggő, kit mi köt le, én arról mesélek neki, hogy napközben láttam az utcabeli cicát, aki átugrott a kerítésen (macskamániás) 3. na jó ezt nem szabadna leírnom, de szelíden zsarolok, mondjuk, hogy nem húsz mesét olvasok az ágyban, hanem csak tízet :) A lényeg hogy csak szeresd – mondja az óvó néni. Úgy lesz, túléljük majd ezt is.
by Eszter