Állok a városszéli drogériában a pénztárhoz vezető sorban, előttem, mögöttem középkorú házaspárok, parfümszetteket vásárolnak sok tízezer forintért, a pénztáros dicséri az ízlésüket. Jólöltözött hölgy érkezik, bevásárlókocsijában legalább öt gigaméretű játékdoboz, ajándékba szánja őket. Ismerőssel találkozik, látva annak csodálkozó arcát, máris mentegetőzik: egyetlen gyereknek lesz, de tudod, ez csak kis skatulyában nagy semmi.
Én se vagyok kivétel: ötödjére megyek be, felesleges apróságokat veszek, hátha az eddig vásárolt dolgok kevésnek bizonyulnak a fa alatt. Közben belül lelki tusa zajlik, és fogadom, az idén csinálom ezt így utoljára. Szigorúan kézzel készített ajándékot adnék, és a maradék időmben „sosem kell már” holmikat raknék zsákokba, és gazdát keresnék nekik. Azért titkon körülnézek az üzletben: nyugodt, derűs tekintetet keveset látok.
Olvasom a hírekben, hogy egy átlag magyar háztartás 43 ezret költ a karácsonyi kiadásokra, több mint 80 százalékuk az aktuális jövedelmét használja erre. Az előbbi szám, tartok tőle, jóval magasabb, főleg, ha gyerekek is vannak a családban, az utóbbi meg – gondolva az év első hónapjaira – ijesztően hangzik. Szóval folyik a pénz, nagyvonalúak vagyunk, amennyire csak tudunk. Vagy épp ellenkezőleg: minimális összeg jut karácsonyra, óriási fejtörést okozva ezzel családoknak, egyedül élőknek.
Kevesen tudnak jól készülődni, testben, lélekben tisztulni, megpihenni. Fényesnek akarjuk látni a szeretteink arcát, vagy csak csendesíteni a lelkiismeretünket, tárgyakkal pótoljuk az év közben elmaradt gesztusokat, figyelmet. Sokfélék vagyunk, sokféle körülménnyel, lehetőséggel, legtöbbünknek – legalább ilyenkor – ott motoszkál a fejében a gondolat, hogy szívesen adna.
November végétől, december elejétől lépten-nyomon adománygyűjtésekről és jótékonysági aukciókról hallunk. Rászorulóknak, ezen belül intézményeknek, civil szervezeteknek, nehéz sorsú családoknak, erdélyi falvakban élő magyar gyerekeknek, stb. gyűjtenek segélyszervezetek, munkahelyek, iskolák, áruházláncok, tévék, rádiók.
Ez egy szabálytalan, megkésett írás: vége az idei cipősdoboz akciónak, a szombathelyi Városházán már átadtak 750 tartósélelmiszer csomagot 15 civil szervezetnek, a város szociális intézményei is komoly adományokat kaptak, és még a helyi állatvédő egyesület utolsó nyílt örökbefogadónapja is lezajlott. Mosolyogtak a gyermekotthonok lakói, és segítséget kapott sok nélkülöző nagycsaládos, egyedül élő, hajléktalan, akár csak egy meleg ebéd formájában, olyanok is, akik maguk nem is kértek.
A zajos adománygyűjtés-dömping 2015-re véget ért. Csendesebb időszak jön: olyan hetek, hónapok, amikor kevesebb a hírverés azok körül, akik szükségben élnek. Ezekre a hónapokra álljon itt egy lista – a teljesség igénye nélkül – azokról a segélyszervezetekről, alapítványokról, egyesületekről, amik helyi, országos vagy világszinten egész évben szívesen fogadnak felajánlásokat, legyen szó a két kezünkről, tárgyakról vagy pénzről
És még valami: „ Mindenki úgy adjon, amint eltökélte szívében, nem kedvetlenül vagy kényszerűségből; mert a jókedvű adakozót szereti az Isten.” (Pál apostol korintusiaknak írt II. levele, 9. fejezet)
Szombathelyi és Vas megyei lehetőségek:
- Vas megyei Szakosított Szociális Intézet (a volt Vakok Intézete)az intézményben működő Boza Gáborné Alapítvánnyal. Önkénteseket is várnak.
by Katus