Érdekes a gyermeki gondolkodás – mesélek a férjemnek az ovis ünnepségről – hogy a fenében nem rakja össze, hogy eléggé lehetetlen egy nap 3 Mikulással is találkozni. Ráadásul ugyebár mindegyik másként néz ki, ki sikerültebben, ki egészen gázul. És mégsem merül fel a kérdés jó néhány évig, hogy akkor melyik is az igazi. Mondjuk a négyéves a különbségekre már felfigyelt: „az egyik alacsonyabb volt anya, akkor ugye az még nem olyan öreg…” de egyelőre össze még nem zavarodott. A lényeget, hogy jó fej ez a Mikulás, csomagbontogatás közben summázta is.
Néhány év múlva már – a nagyobbik lányomnál legalábbis így volt – kezd valamit nem érteni. Mert ugye más Mikulás osztogatja a szaloncukrot a Fő téren délelőtt, meg egy másik délután. Aztán ott van a boltban, az oviban, biciklizik, hintó húzza végig a falun stb, stb, stb. A szülő azért még szeretné ezt a kis illúziót megőrizni, mert olyan jó még neki is mesehőssé változni. (Mondjuk utána aztán dühöng, amikor csak nem akar kiürülni a sok zacskó…)
Az ovis elég élethű, nem?
Akkor tehát jön a magyarázat, hogy ugyebár vannak vicces bácsik, akik szeretnek jelmezbe bújni és ajándékot osztogatni, de az igazit, aki éjjel suhan a rénszarvas húzta szánon, na, őt sohasem fogjuk látni. Igazából nem is tudunk róla semmit – hogy hol lakik, meg hol veszi az ajándékot és számos zavarba ejtő kérdés hangzik el ilyenkor, ugye? – nagyon titokzatos a Télapó. És akkor a gyerek tovább hisz, és ez olyan jó.
Aztán megnő, iskolás lesz és kimondja az ítéletet: „gyanúsak vagytok, ugye igazából ti vagytok a Mikulás?” Hát igen. „És akkor nyuszi sincs, ugye?” Hát nincs. Aztán felvilágosítják egymást a suliban is és vége egy mesének L. Bár szerintem a vágy bennük tovább él, nem véletlenül színlelt idén éjszaka alvást a nagylány, meg kellett bizonyosodnia arról, hogy mi zörgünk a zacskókkal. Mert megígérte a barátnőnek, hogy ellenőrzi az igazságot. Szóval kicsit még mindig benne volt valami ebből az álomvilágból? :)
Szerencsére van még egy kisebbik, akivel lehet néhány évig játszadozni, és szerencsére a nagy is partner ebben. Szóval lehetek még kicsit mesebeli lény, egy igazi szupermanó a Mikulás mellett. Aki természetesen létezik, csak épp sosem látjuk. :)
Én a farsangot egészen addig szerettem, míg más „dolgom” nem volt vele, mint örömmel fogadni a meghívást, jelmezen agyalni majd hajat elereszteni. Ám amióta a lányom „inézményesült” – értsd: óvodás lett – a farsangból kipipálandó feladat lett. Tavaly könnyedén sikerült is megoldanom, azóta is áldom a karitatív angol szülőket, hogy elküldik nekünk a levetett cuccaikat, köztük a farsangi jelmezeket is.