Elsőre le sem esik, azt gondolom, biztos attól „euró”-s egy diszkont, hogy itt helyben, a szombathelyi belvárosban valutában lehet nagybevásárolni. Belépve aztán leesik, ez bizony a százforintos bolt átnevezése, csak menőbb az eurós címke. Ráadásul az árfolyam-ingadozással sincs macera, itt egy képzeletbeli euro masszívan 290-ot ér.
Ez az a hely, ahol sok frinc-francot kapunk, édességet, fröccsöntött cuccokat, illatszereket kisebb-nagyobb kiszerelésben pont 290 forintért, vagy annak többszöröséért. Telis tele olyan holmival, amit egy tudatosabb háziasszony már messziről gyanúsnak gondol… Ráadásul van amiből egyszerre minimum kettőt vagy hármat kell venned ahhoz, hogy olcsóbban hozzájuss. Például a gumicukorból…
Bátraké a szerencse?
A kirakat üvege sokat elárul, belátni nem lehet, rajta fólia, áruféleségekkel megpakolt polcok képeivel. A fogyasztási vágy olcsó kielégítését kínálja. Azt, hogy van egy hely, ahol, mint a mesék birodalmában, fillérekért hozzájuthatunk az áhított boldogsághoz. Ama terülj-terülj asztalkám (boltocskám) vár itt, majdnem ingyen. Mert ez a 290 forint valószínűleg az a lélektani határ, amit még a kisnyugdíjas is gond nélkül kiad egy nagyobb kiszerelésű csokira is.
Belépni se lehet anélkül, hogy kígyózó sort ne lássunk. A kosarakban édességek, csecsebecsék, néhányan már november elején szaloncukor-csomagokkal várakoznak. Biztos ami biztos, tán a szocializmus hiánygazdaságának rossz beidegződése.
A polcok persze teletömve mindenféle, a magam részéről többnyire inkább elkerülni vágyott termékkel: aromás illatosítók, öblítők, dezodorok, fröccsöntött eszközök, szappantartótól a wc-keféig, a legvacakabb-gyanús műanyag játékok, és temérdek édesség. Szent borzadállyal szagolgatom a 290 forintos parfümöt.
Hogy a bolt jó oldalát nézzük, spagettit is beszerezhetünk, 290-ért két csomag mindjárt (márkáját nem ismerjük), persze ismeretlen nevű olajra is szemet vethetünk (345 forintért) – és pont itt ne lenne WC papír vagy kávé?
Aki mer, az nyer, főként ha még nem volt ételallergiás, és nem viszket öblítőktől, agyonvegyszerezett márkás piperéktől. A bátrak örömmel kutakodnak még a polcokon. Mert hihetetlen áron, akár már 290 kaphatunk itt például „no name” hajfestéket.
Mert csak fogyasztani kellene…
Nem tudom meglepő-e, de erre még van kereslet, ebből meg lehet élni… Elképedve nézem, a belváros miként diszkontizálódik, az egyre szaporodó pékségek és outletnek nevezett turkálók miként versengenek a kínai üzletekkel. Ez van. Válság, mi pedig enni akarunk, édeset, és olcsón vásárolni, és hinni, hogy jól járhatunk. Mert tudjuk: a fogyasztás élénkíti a gazdaságot – ha a mániákus vásárló egyben felelősségteljes hitelkártya tulajdonos is. Az pedig nem biztos, hogy ilyen eurós diszkontokban költi vagyonkáját.
Utószó
Természetesen nem állítom azt, hogy egyáltalán nem érdemes ilyen üzletekbe betérni, és vásárolni. Csupán azt, mielőtt elsőre meggondolatlanul mindenfélét összevásárolunk, csak mert olcsóbb, gondoljuk meg, mire költünk. Biztos, hogy kell nekünk tusfürdő, csoki és gumicukor? Tényleg? Biztos, hogy jó az a szaloncukor, ami karácsony előtt két hónapig a szekrényben eláll? Csak mert olcsóbb?
Én már rég nem merek sem márkás se no name piperéket venni.. Hogy miért? Nem finnyásságból, sem nem azért mert annyi pénzem lenne, sőt… Csak viszketek tőlük, kiszárítja a bőröm, ennyi… (És hogy mi minden van bennük, arról pl. itt olvashatnak: http://antalvali.com/) Szóval inkább a kétszáz forintos gyógyszertári hidratálóval fürdök, ecettel vízkőtlenítek, és nagyon megnézem magamnak, milyen sampontól nem viszketek… Ha nem muszáj, kerülöm az édességet, ahogy a színezett, környezetszennyező wc-papírt. Mert van újrahasznosított papírból is, olcsóbban. Nekem így olcsóbb, tényleg… Persze nem kötelező, ez csak egy vélemény a sok közül.