Átlagos csütörtök, nekem mégis ünnep, végre komótos, szelíd reggel, a kapkodós, fenyegetős helyett. Szabadság!!!!! Élvezem is minden percét ébredésem óta, készülök a 9:05-kor induló vonatra, készítem magam lélekben a 4 naposra nyújtott hosszú hétvégére, minden tökéletes. Indulás előtt leszaladok a szomszédos pékségbe, hogy vásároljak némi finomságot meglepetésként.
Pékségben harmadikként állok be a sorba, a kiszolgáló kedves nő, de enyhén feszült.
A sor mellett falnak támaszkodva egy fátyolos tekintetű, nagyon fáradtnak látszó férfi, rogyadozó lábain próbálni megállni, segítségként a falnak támaszkodva. Nem részeg, fáradt.
Lopva ránézve azon tűnődöm, vajon hány napja nem hunyta le a szemét, mikor ült le utoljára, mióta lehet úton.
Egy pillanatra feladja, megadja magát rogyadozó lábainak és a pékség padlójára ül. A kiszolgáló hölgy kedvesen figyelmezteti, miközben a feszültség egyre szigorúbb vonásokat rajzol az arcára. „Legyen szíves álljon, fel, itt nem lehet a padlón ülni. Nagy bajba kerülök, ha a főnököm ezt meglátja”
„Igaza van, talpra kell állnom” válaszolja a hajléktalan férfi, összeszedve minden erejét felállt.
Rövid csend után, megemberelve lábait, korgó gyomra szólítja a mögöttem állókat. Arra kéri őket, hogy vegyenek neki egy kis kenyeret, mert napok óta nem evett. Nem kéri ingyen, valamit ( nem látom, hogy mit, mert mindez a hátam mögött történik, közben én kerülök sorra és éppen sorolom, hogy mit szeretnék) elővesz táskájából és a mögöttem álló férfiak felé nyújtja. Választ, vagy esetleg biztatást egy kis kenyérre, nem kap. Kifelé menet 2 kiflit és egy kefirt ajándékozok neki, és nagyon dühösen jövök ki a boltból, miközben hallom, hogy – „az Isten áldja meg” – megköszöni a gyors segítséget. Feldühít a közöny!!!
A pultos hölgyet megértem, ő „hivatalból” nem lehet adakozó, az állásával játszik. De másik 4 embert vajon mi tartotta vissza attól, hogy legalább 1, azaz 1 kiflivel segítsen azon az emberen? Nem ítélkezem, nyilván mindenkinek megvannak a maga indokai és ezt tiszteletben tartom. Csak arra próbálok buzdítani mindenkit, hogy néha lépjünk túl indokainkon, előítéleteiken és kockáztassunk 25 Ft-ot.
Ajándékozzunk meg egy hajléktalant 1 kiflivel,ha éhségre panaszkodva enni kér tőlünk. Hátha mégsem a szomszédos sarkon álló társával fogja elcserélni alkoholra, cigarettára, hátha mégsem a „hajléktalan maffia” tagja és nem jót nevetve az egészen este pezsgős vacsora mellett meséli kollégáinak, hogy valaki 1 nyamvadt kiflivel akarta kiszúrni a szemét, hátha tényleg éhes, hátha a legjobb helyre kerül a kiflink, és ha nem is megszüntetni, legalább csillapítani tudjuk valakinek az éhségét….
Évi