Bloggerek és kommentelők

Tegnap olvastam azt a bizonyos cikket a blogon, amely a szünidő hosszát illetve annak szükségességét boncolgatja. Huszonegy a hozzászólások száma, milyen sokan kommentelték, gondoltam magamban és kíváncsian kezdtem olvasni a véleményeket. A lelkesedésemet csakhamar a mély döbbenet váltotta fel, már ami a kommentek tartalmát és nem utolsósorban a stílusát illeti.

Leszögezem, nekem nincs még gyerekem, így a blogoló által felvetett probléma közvetlenül nem érint. Viszont vannak kollégáim, barátaim, szűkebb és tágabb környezetem, akik hasonló cipőben járnak és a kommenteket is elsősorban abból a megfontolásból kezdtem olvasgatni, hátha lesz bennük egy jó ötlet, ajánlás, és meg tudom osztani velük. Bár a szünidő vége felé járunk, ha idén már nem is, talán jövőre még jól jöhet(nek) a remélt ötlet(ek).

A lelkesedésemet csakhamar a mély döbbenet váltotta fel, már ami a kommentek tartalmát és nem utolsósorban a stílusát illeti.

A blog nem más, mint egy folyamatosan bejegyzésekkel bővülő weboldal, ahol egyének vagy csoportok nyilvánítanak véleményt, vetnek fel kérdéseket, osztanak meg ötleteket, kvázi egy webnapló. Sem formai, sem tartalmi kötöttséggel nem rendelkezik, szerző lehet bárki. A blogok nagy része lehetővé teszi az olvasók számára, hogy a bejegyzésekkel kapcsolatban leírják saját véleményüket, így ez nem egyszer virtuális vagy valós közösség(ek) kialakulásához vezetett, persze tartalmas kommunikáción keresztül.

Mit tesz egy 21.századi blogoló anyuka, aki szeretné a hosszú nyári szünet alatt tartalmas, megfizethető elfoglaltságot találni két csemetéjének. Leírja problémáját blogjára, nem irodalmi alkotásnak szánja, csak egy hétköznapi kérdést vet fel. Miért?

Mert azt gondolja, hogy problémája nem egyedülálló, másoknak is fejtörést okoz ez a kérdés. Reméli, hogy az olvasók bejegyzéseiből szemezgetve megtalálja egy vagy több jó ötlet. A szándék eltéved, nem véleményeket, ellenvéleményeket, ötleteket kap, hanem vádakat, méghozzá nagyon súlyos vádakat.

Miért nem működik? Hol siklik ki az írás szándéka? Vajon a bejegyzés írója nem fejezi ki markánsan szándékát vagy a kommentelők azok, akik félreértik? Esetleg szándékosan magyarázzák tévesen a tartalmat?

Miért gondoljuk, hogy aki a szünidős témát feszegeti, az csak 2 okból teheti: vagy lelketlen szülő, aki alig várja, hogy reggelente az iskolába lepasszolja gyerekét vagy ki nem állhatja a majdnem egész nyaras szabadsággal rendelkező tanárokat. Miért ezek a gondolatok ütnek szöget a véleményt nyilvánítók fejében? És miért nem azok, amiket valóban felvet a spot írója. Hogy oldja meg a nyári szünetet egy kétgyermekes család, akinek nincs közelben nagyszülő, és pénztárcájuk sem alkalmas a folyamatos nyári táboroztatásra.

Nyilván jócskán meghatározzák az értő olvasásunk minőségét az előítéleteink. Kicsit mindig a sorok mögé, közé akarunk látni. Olvasás közben gyakran a nagy leleplezésre készülünk, és fogalmazzuk véleményünket a vélt tartalomról, miközben elfelejtjük megérteni a valós tartalmat, azt ami le van írva.

Őszintén szólva ezzel sincs semmi baj: ahányan olvassuk, annyiféleképpen értelmezzük ugyanazt a szöveget.

A probléma – szerintem – ott kezdődik, hogy a témát nem tudjuk tárgyilagosan kommenteleni. Egyoldalas szöveg után komplett és kíméletlen jellemrajzot készítünk. Nagyon ritkán lehet az olvasni, hogy egyetértek önnel/veled, vagy nem értek egyet, mert…..Azonnal a kommentelő személyének ugrunk….

Néha a kommenteket olvasva azt is érzem, hogy a világgal szembeni általános csalódottság keltette dühünket verjük le a bejegyzést írón, büszkén hátradőlve, hogy „ na most aztán jól megmondtam neki”…anélkül, hogy eszünkbe jutna a véleményünkért annak tartalmáért, stílusáért magunk vagyunk a felelősök, miket minősít.

Persze ezek csak az én fejemben megfogalmazódott kérdések és válaszlehetőségek, laikus gondolatok, tudományos alapok nélkül, a blog adta tartalmi és formai szabadság lehetőségével élve.

 

-eva-

“Bloggerek és kommentelők” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Egyetértek. A blog egy közszemlére tett napló, azé aki szerkeszti és úgy csinálja ahogy akarja, nincs mit kritizálni a tartalmán.
    Az előző bejegyzéshez lennének ötletei sokunknak, de a mai magyar valóság sajnos az, hogy tapasztalom szerint mindig mindenhol akadályokba ütközik minden jó terv és kezdeményezés. Saját példát tudok mondani rá, hogy amikor gyerekem mellé napi kb. 3 órára (míg dolgoztam) kedves, nyugdíjas tanárnénit kerestem, azért, hogy írják meg együtt a leckét mire én hazaérek elképesztő árakat kértek volna. A 8 órás, teljes havi keresetem nem lett volna elég arra, hogy napi 3 órát ki tudjak fizetni (2500/óra, 20 munkanappal számolva az 150000/hó). Gondoltam összeszervezek több gyereket és akkor olcsóbb lesz a dolog, de nem! Mindenkitől elkérték volna ugyanazt az összeget. Ugyanezt tapasztaltam a nyári táboroztatások idején is. Próbálkoztam otthon, hogy felajánlom a házunkat és kertünket ingyen valamiféle családi napközinek, de ott meg már olyan higiénés és mindenféle ÁNTSZ előírásokat kellett volna betartani, ami otthoni környezetben egyszerűen lehetetlen szabályosan megvalósítani. Csak úgy titokban pedig senki nem meri vállalni a felelősséget (főleg idegen gyerekekért). A pedagógusok pedig itt is eszméletlen pénzeket kértek volna… Maradtak a barátok, osztálytársak szülei, az esetleg ismerős nyugdíjas szülők, nagyszülők akik befogadtak pár napra 1-2 gyereket. Ja és az igazi logisztika a saját szabadságokkal, mi pl. csak max. 1 hetet voltunk közösen szabin a párommal, a többit úgy oldottuk meg, hogy hol az apa maradt vele pár napig otthon, hol én, hol a (még dolgozó nagyi).
    Ötlet lenne, ráérő munkanélküliek (akár pedagógus is) szintén, de túl vannak szabályozva a dolgok és be kell látni, hogy nincs pénze az embereknek!

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.