Már megint nem tudom, hogy én keresek-e csomót a kákán is, vagy tényleg nincs az rendben, hogy reggel, ahogy belépek egy közintézményébe (pontosítsunk, óvodába), mosolygós nők ágyneműt és törülközőt akarnak vetetni velem. Félreértés ne essék, nem az utcán, a bejárat előtt, nejlontáskából előrántva, hanem bent a köz melegében…
Nem erre szocializáltak, ágyneműt boltban szeretek venni, nem óvodában. Akár kellhetne is épp ez a huzat, fogyóeszköz nálunk is, reggel fél nyolckor ráadásul még friss az élmény – nemrég vetettem be egy teknősöset és egy hercegnőset. De valahogy mégis nehéz ráhangolódnom, hogy futva magyarázkodjam: sietek, most nincs időm (se pénzem) ágyneműket nézegetni, bocsánat, én csak a gyereket hoznám ide be és iszkolnék tovább…
És közben- ez a legaljasabb, szóval okosan kitalálták – a kölyköm vonyít a fülbe, hogy anya nekem még nincs ilyen illatos, nagyon verdás ágyneműm? Amikor menni kéne, kint járatom a motort… akkor találd ki, hogy szereled le a gyereket: hogy majd a Jézuska hoz neked cukrot, diót mogyorót, csak vedd már fel azt a benti cipőt…
Ugyanitt hallgattam én már szülő értekezletet megszakítva csodagyógyszer-bemutatót, de akkor is úgy gondoltam, hogy van egy szint, amit már nem kéne átlépni. Áruljanak könyveket, sózzanak rám Bucinyuszis újságokat ajándék pörgettyűs hóemberekkel, nyúljanak le 4D-s macskamajmos csodakönyvekkel – valahol itt van nálam a határ. De az ágynemű-árus már egy olyan egyede a fajtámnak, amit nem akarok az óvodában látni.