És akkor, ott ült Lajos… (A pénztárfóbiáról)

Minden azzal kezdődött, hogy egy hónapja csúnyán ráestem a jobbomra, hetekig mindent az ügyetlenebbik kezemmel kellett csinálni. Kávét inni, autót vezetni, macskát dresszírozni például nagyon jól tudtam így is, míg vakarózni, zuhanyozni és bunjee jumpingolni kicsit nehezemre esett. De nem kaptam rokkantsági bilétát a nyakamba, így a kutya se láthatta, hogy ez most nekem nagyon fáj, nem nyúlik, nem hajlik, és fáj. Eközben nem egy nagyvásárlást próbáltam fél kézzel levezényelni…

Amúgy is borsózik a hátam a hipermarketektől, napi stresszeim számát gyarapítják azok a helyzetek, amikor a pénztárnál pakolnom és fizetnem kell egyszerre: egyik kezemmel a pontgyűjtőt szorongatom, a másikkal PIN-kódot pötyögöm, számban egy kiflis-zacskó, fél szemmel pedig könyörögve nézek a pénztárosnő unott és barátságtalan arcára. Tudom, magában könyörtelenül pontozza pakolási sebességem. A futószalag túloldaláról nézve reménytelenül lassú vagyok, legjobb eredményem 6 tétel/másodperc volt.  Ha meg éppen otthagyom a fél fizetésem, annál rosszabb, mert csak elfoglalom az egész szalagot…

Szóval korábban diagnosztizált, de csak ritkán elő-előtörő péztáros-fóbiám a balesetem következtében elhatalmasodni látszott rajtam. Ennek tudható be az is, hogy a nálunk vacsorázó vendégek félig kiürített poharait-tányérait rendre lesöpörtem az asztalról, közben a telefonomon a zöld-PIN-zöldet gyakoroltam. Moziban, színházban műsor alatt a „nincsszupersopkártyámköszönömviszontlátásra” mantrát gyakoroltam.

Lehet, hogy ehelyett alkalomadtán szólnom kellett volna: bocs, de momentán nem működik a jobbik kezem, és bocs, de vásárolni azért muszáj. Nem kértem elnézést a pénztárnál, és kitűzőt sem tettem magamra – csak hiába igyekeztem az elvárt sebességet elérni. Ennyi rosszalló arckifejezést, amit ebben a hónapban begyűjtöttem…  És magamban én is versenyeztettem az áruházláncokat, hol a leginkább megértők a fogyatékosságommal…

Persze, mondják az edzettebbek, magabízóbbak, szóra se érdemes dolog… csak arra gondoltam, akkor is és most is, vajon mit érezhet az, akin (ahogy rajtam sem) nem látszik, hogy fogyatékkal él, hogy mozgássérült, nagybeteg, szervi vagy lelki nyavalyája okán nem képes tartani az idegesítően gyors futószalag tempót.

És akkor jött Ő.

Ott ült a szalag mögött, a pénztárgép nagyhatalmú kezelője, ráadásul egy férfi. „Lajos” – olvastam le a nevét az áruházi egyeningről. Ő se tudta mi a szitu, de amikor látta, hogy mennyire bénázok, olyat tett, amit senki sem várt volna: rám mosolygott, felállt a székéből (és tényleg!), fél kézzel segített bepakolni. Leesett az állam, szemem párásodott. Megköszöntem, erre ő így: „Ez csak természetes. Nem került ez semmibe nekem.” Elhűltem… Lajos egy kis figyelmességgel elérte azt, amin agyafúrt marketingesek hada hiába töri magát: kaptam egy kis figyelmességet, azóta én nagybevásárolni csak abba a hipermarketbe járok.

Lajossal azóta sem futottam össze, és időközben a kezem is meggyógyult, de mégis… Ha valaki más is rátalál, jelezze!

-by szilva-

“És akkor, ott ült Lajos… (A pénztárfóbiáról)” bejegyzéshez ozzászólás

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.