Már-már kalandtúrának is beillett az a röpke rutinműtét, amihez a minap volt szerencsém a szombathelyi kórházban. Az ismerősök váltig próbáltak lebeszélni az élményről, és tanácsolták, menjek el inkább maszek klinikára, szedessem ott le a dudorkám. De ki nem hagytam volna ezt a soft-balkáni kalandot.
Jó hír, hogy a szombathelyi kórház kékcsempés épületet már bontják, vele szemben a barna-csempés még áll, úgyhogy ott a földszinten kell várakoznia annak, aki szemölcsöket, anyajegyeket, liposzómákat és egyéb szörnyecskéket szeretne eltávolíttatni magáról. A folyosón az egykori recepció üresen árválkodik, félredobva benne egy törött lábú székkel, hatalmas lyuk tátong mellette a műbőrpadon, de amúgy tisztaság van.
Pár percre egy hullát tolnak elénk, míg az ajtó ki-be – és tologató el, addig figyelem a takaró alatt a lábát – kicsinyke ember lehetett, Isten nyugosztalja.
De ez csak a külsőség, egy óra várakozás után bejutok, és egy hónap várakozás után kapok egy újabb időpontot: jöhet a műtét!
A történet eztán sem horror, csak a szürke valóság. Hogy reggel 8-ra behívatnak 10 embert, nem törődve azzal, hogy ha beosztanák (elosztanák) őket, kevesebb lenne az egy főre jutó várakozási idő, idegeskedés, kiesett munkaóra, stb. Ez nem kerülne pénzbe. Fél óra eltelik, mire a műtő felől mozgást érzékelünk (elég lett volna fél kilencre jönni). Aztán szétszedik a csapatot nőkre és férfiakra.
Ne tudom, az urakra milyen sors várt, én egy ablaktalan műtő-előkészítő folyosóra kerülök, öt hölgy társaságában, közülük hárman hetven felettiek. Amúgy a személyzet flegmán felszólít, hogy mindenki vetkőzzön le, alsónemű maradhat, más nem. Kapunk öten egy darab műtős-ruhát, majd azt adogatjuk egymásnak – a második már véresen – szép sorba. Egy óra után már fázunk, a műanyag cucc, bár combközépig sem ér, picit azért melegít.
A levegőtlen folyosón csupán egy szék és egy kisasztal, no és egy hordozható műtőságy a kellék, amire, aki tud persze felmászhat. (Jelentem, én győztem!) Az idős hölgyek felváltva cserélik egymás közt a lenti széket, hol az egyik ül le, hol a másik. Kombinéban topognak, fáznak, de azért kibírható, elszórakoztatjuk egymást. Én magamra terítem a nadrágom, aztán az ingem…
Egyszer egy férfi, egyszer egy nő következik, szép sorban. Bent pikk-pakk rutinosan ment minden, ügyes és magabiztos kézzel valaki valamit matat rajtam, és már kész is. Az arcomba folyt a vér, de a parányi műtét két perc alatt megvolt, és ez a lényeg. A WC-ben valahogy lesúrolom magam, így már az utcára is kimehetek.
Aztán egy hét múlva a varratszedésnél az ápolónő lazán nyitva hagyja az ajtót (persze, épp kötszereket cipel), így míg én hangosan sziszegek, addig a fél folyosó nekem szurkol, hogy mielőbb kibújjon belőlem a madzag.
Az orvos persze kedves (bár itt nem szokás bemutatkozni, csak TAJ szám vagy, nyújtod a papírt, ki vagy pipálva), megkéri az ápolónőt, ha lehetne, csukja már be az ajtót… Az meg nem érti: Minek? Hiszen nincs meztelenül! Aztán közli az örömhírt: örülhetek mert megjött a szövettanim, és nem vagyok rákos. De jó!
És tényleg.
Nem panaszkodom, TB fizetőként tényleg nincsenek nagy elvárásaim, nem is azért írom le ezeket, mert különösebben felháborítanának. Csak azért, mert tanulságos: nem csak a pénztelenségtől, a sok apró nemtörődömségtől mennek szét a dolgok.
Mert mibe kerül betenni egy plusz padot?
Persze jó, ha mi is érezzük, megdolgoztunk a pénzünkért…