Be kell vallanom, a blikkfangos címet kölcsönvettem, hiszen nem én vagyok az első (és azt hiszem, hogy az utolsó sem), aki színházi előadások nézőinek kulturálatlansága miatt emel szót. Friss élményeim késztetnek arra, hogy megpróbáljam a figyelmet ráirányítani arra a tényre, ami láthatóan sok nézőben nem tudatosul: miszerint a színház nem tévé!
Jó, jó, az talán feltűnt már a legtufábbaknak (Katának köszi a jelzőért) is, hogy ha nem tetszik a műsor, nem tudunk csatornát váltani, hiába is kotorászunk távkapcsolóért.A problémák azonban nem itt kezdődnek, hanem már ott, hogy melyik előadást válasszuk, ha színházba készülünk? Rábökjünk valamire találomra vagy kezdjünk el utánanézni? Nézőművészeti alaptanfolyamunk első pontja, hogy IGEN, nézzünk utána, milyen színdarabot fogunk látni, mire készülhetünk: röhögni lehet rajta, sírni vagy elgondolkodni – esetleg ez mind együtt? Így kisebb az esélye a csalódásnak is az este végén… Nem mondom, hogy színi kritikákat olvassunk előtte, az már egy magasabb szint, nem kell rögtön leverni a lécet.
Ezután következik az újabb kulminációs pont: milyen ruhában jelenjünk meg? Legyünk lazák és a rövidnadrág-póló kombót dobjuk fel az új flip-flop papuccsal? Vagy a szmokingot kotorjuk elő a levendulás zsákból? (Höhö, ez utóbbi a fantazmagóriák közé sorolható.) Nos, kedves uraim, azt tanácsolom, hogy a darabválasztástól függően inkább kissé ünnepélyesen, mint slamposan! Egy nyári, szabadtéri operettre nem muszáj a sötét zakó, de a zárt cipő mindenképp! Felejtsük el a kitaposott szandált és a lógó ülepű gatyát! Hogy visszatérjek vesszőparipámhoz: nem a tévé előtt terpeszkedünk a kinyúlt mackónkban, hanem adjuk meg a módját és a tiszteletet az estének. Elvégre a kultúra templomába készülünk! A hölgyekre ez természetesen épp úgy vonatkozik, bár ők – tapasztalataim szerint – inkább kissé túlzásba viszik az ünnepélyességet. Legutóbb is azt láttam, mintha némelyek egyenesen az Operabálba indultak volna… A kis- és nagyestélyit nyugodtan mellőzni lehet egy normál estén. Ahogy a másik végletet is: a szakadt farmert, kockás inget – megfelelő az, csak más programra.
Jöhet az újabb lecke alapszinten. A mobilok kikapcsolására általában előadás kezdete előtt hangszórón figyelmeztetnek, mindig akad azonban olyan, aki fontos hírt vár: így csak lenémítja. Igen ám, de a rezgő funkció a legnagyobb csendben atomrobbanás erejével tud szólni, tehát a teljes kikapcsolás ajánlatos a teljes kikapcsolódás érdekében. Műsor közben természetesen nem készítünk videót és fotót, hacsak nem ez a szakmánk! ☺
A következő óra anyaga az evés – ivás. Ahogy a templomba nem viszünk be üdítőt, kávét, popkornt, ropit, CUKORKÁT zörgős papírban – úgy a színház nézőterére sem!! Még ha meggyőződésünk, hogy professzorai vagyunk a tictacos doboz csendben való kinyitásának, akkor sem! Valakit biztosan megzavarunk vele. Jó esetben csak a mellettünk ülőt, rosszabb esetben a színészt is a színpadon. Igen, a színész szerepel, mondja a szöveget, de attól még lát, hall és érez. Nem úgy, mint azok a kis emberkék ott a dobozban (tévé!!), akik mellett bármi megtörténhet, ők mondják, mondják, rendíthetetlenül. De a színháznak épp az a varázsa, hogy ott és abban a pillanatban születik meg és ehhez minimum két ember kell: egy, aki szerepel és egy, aki NÉZI!! A néző elsősorban NÉZ! (És persze LÁT – jó esetben. De ez már megint egy következő szint.) Garantálható tehát: 99,99 % hogy nem fog éhen és szomjan halni senki, amíg véget ér a darab (vagy a felvonás) és ezt nagyon jó lenne, ha a nagymamák is megértenék, amikor az unokát viszik gyermekelőadásra. Nem kell a puffasztott kölesgolyót sem a gyerek szájába tömködni közben, hagyjuk, hogy élvezze azt, ami a színpadon történik!
Apropó: élvezet. Amennyiben mérhetetlenül unalmasnak vagy felháborítónak találjuk a műsort (talán, mert kihagytuk az első leckét és nem néztünk utána), akkor se ásítozzunk és unatkozzunk látványosan, ne tegyünk hangosan megjegyzéseket (mások szórakozását megzavarva!) és főleg ne álljunk fel és menjünk ki közben, hanem várjuk meg a szünetet – különben máris kiállítottuk magunkról a bizonyítványunkat! Ha viszont tetszésünket elnyerik a látottak, tapsoljunk bátran a végén: AMIKOR felkapcsolják a lámpákat! Az jelzi ugyanis az előadás végét. A sötét még NEM a vége. Az a produkcióhoz tartozik. Akkor lehet egy sóhajtásnyit hagyni leülepedni a látottakat: elmélázni, meghatódni.
Merjük átadni magunkat a lelkiállapotnak, amit az előadás okozott. Hiszen ezért megyünk színházba.
Akinek pedig túl sok ezen leckék anyaga és megbukik az alapoknál, inkább maradjon otthon és nézze a tévét!
Jucus