A köz alkalmazottainak munkaideje van, tehát délidőben, a csúcsforgalom kellős közepén is muszáj adóellenőrizni. Látjuk őket, értünk dolgoznak, a mi pénzünkért és biztonságunkért. Értem én. Rendben, biztos így tanítják, akcióban kell levadászni a bűnt. Mindez Szombathelyen, nem is olyan rég esett meg. Engem azóta is bánt, nehezen tudok a kínai házaspár szemébe nézni…
A minap esett meg velem, ha akartam ha nem, a kedvenc szombathelyi kínai éttermemben szemtanúja lehettem egy szolgáltató jellegű – és ráérős – adóellenőrzésnek.
Az áldozat egy kínai házaspár volt. Egy belvárosi vendéglőben, ahol mindig kedvesek veled, és ha csak havonta egyszer-kétszer tévedsz be, akkor is megjegyzik, mit szeretsz, és aztán úgy csinálják. Egy kínai házaspár vezeti, gyerekeik szombathelyi iskolába járnak, számomra már helyiek. Szinte ott élnek az étteremben, néha egy-két alkalmazottal, dolgoznak reggeltől estig. De ez most mindegy is, szóval benyitok ide a minap, és látom, eszméletlen hosszú a sor. A szokottnál is kétszer hosszabb. Ráérek, gondolom, kivárom.
Először fel se tűnt, csak az, hogy egy idős úr morog mögöttem: „Ezeknek is most kell… délidőben, hogy le nem szakad a pofájukról a bőr”. Akkor látom, előttem a kerek asztalnál két kabátos nő, unott arccal, papírhalmok felett, számlák közt bogarász.
Hallom, mert nem tudom nem hallani a stílust, ahogy kérdeznek, eleve feltételezve a lehető legrosszabbat, amint vendéglátós-szakmailag oktatják áldozatukat: „Tényleg, ne mondja, hogy csak fagyasztott húst használnak! Azt mondta az előbb, hogy itt minden friss! Na, ezt magyarázza meg!”
Nem akarom elhinni. Miért előttem? Miért ilyen stílusban? Mi közöm nekem ehhez?
Az adóellenőr valamiért nagyon neheztel a kínaira, pláne, hogy néha ott kell, hogy hagyja őket. Dél van, csúcsidő, magyarázza a kínai hölgy: a pulthoz kell mennie kiszolgálni, mert a vevők nem várhatnak órákig… közben egyre csak növekszik a sor.
Az adóellenőr megmondja a tutit: kéne még egy kisegítő! Miért nem alkalmaznak valakit?
Hogy alkalmaztak, de az felmondott pár hete? Így nem lehet ám üzletet vezetni, hogy ketten viszik, a férj meg hogy gondolja, hogy szakács létére csak úgy kirohangál a konyháról felszolgálni? Hogy van az? Mit szól ehhez a ÁNTSZ?
Közben a bácsi, mögöttem a sorban, egyre idegesebb. Vagy negyvenen-ötvenen ácsorgunk, mint a színházban, nézzük az államigazgatás gépezetének működését. A bácsi félhangosan be- be szólogat az adóellenőröknek, hogy kiket kéne inkább zaklatniuk, és kiket nem – de ne politizáljunk…
Hallom, mi mindennel és hogyan takarítanak itt a kínaiak, szinte sírva a kis hölgy, hogy ők tényleg naponta többször felmosnak (mindig tisztaság van), magyarázza, hol vannak a felmosófejek és a vödrök, nem hipós vízzel, Domestossal…
Eltelt vagy tíz perc, már csak szolidaritásból sem megyek el, megvárom, mi lesz.
Az adóellenőr sorolja, mi mindennel kell majd bemenni a kínai házaspárnak a hivatalba, majd a hölgy arcába nyom egy papírost, ezzel a szöveggel kísérve: „Ezt a jegyzőkönyvet írja alá! Tényleg, tud maga olvasni?”
Szép végszó. Függöny le, beírva egy érdemjegy a polgárbarát magyar adóellenőrzésnek. Ja, hogy nem magyart szívattak itt nyilvánosan? Vajon így csinálják ezt máshol is? Vagy csak ott, ahol nem sejtenek ellenállást, befolyást, jó kapcsolatokat?