Hát van annak egy sajátos bukéja, hogy épp az egyik német nyelvterületen őshonos hipermarket-hálózatnak jut eszébe, hogy március 15-e apropóján ingyen-kokárdákat osztogasson. Persze csak ha eleget költünk náluk, de akkor a miénk a szalagból varrt kokárda, biztosítótűvel!
De jó, így legalább nem kell otthon vacakolni a varrogatással! Ráadásul az ünnep előtt két nappal már három is van belőle, akár gyűjthetnénk is, mint a szuperpontokat, vagy dzsungelmatricákat (nem is beszélve a Hupikék törpikék figurákról). Egyiket kisóvodásom már büszkén a kabátjára is tűzte (három nappal az ünnep előtt), megtetszett neki a dolog, hadd hordja. Nem gondolom, hogy a kokárdaviselés valami elvetemült nacionalista aktus lenne, sőt… nem is értem, miért kémlelnek furcsán bennünket az oviban.
Szép gesztus, az eladók magyarok, mi is azok vagyunk, a bolt Magyarországon van, így bő másfél évszázad után meg mit számít Windischgraetz és Haynau (különben is osztrákok ugye), mikor épp egy német érdekeltségű multinál (számtalan osztrák üzlettel a háta mögött) hagyjuk a pénzüket. Hiszen két kiló német krumpli, három doboz osztrák tej, francia mustár, holland tészta és magyar uborka fejében máris miénk az egyik legfőbb nemzeti jelképünk. Ez a globalizáció – lehet morogni – ebben élünk.
Minek is ragozzuk, értjük ezt, jó dolog az együtt-ünneplés, pláne, hogy a pár éve nálunk is gyökeret vert üzletlánc agytrösztje gondol egy merészet, és megvalósította ezt a viccnek is beillő promóciót. Árulnak ők magyar terméket is, foglalkoztatnak megannyi embert, adóznak is, miért épp ők ne adjanak kokárdát. Termékeik zöme persze nem hazai, innen-onnan beszerzett, a tőke sem nálunk kamatozik, de aki itt vásárol, az tudja hova fizet.
Tényleg, nem olasz kokárdát kaptam?
De bizony, mert alapszabály úgy szól, hogy a kokárda mindig belülről kifelé olvasandó, tehát ez, ahogy a magyar kokárdák zöme, igazából nem is magyar, hanem olasz kokárda. De már 1848-ban fordított volt a kokárdák többsége. Kívül volt a piros, mert úgy csinosabb.
A magyar hagyomány szerint (olvasom a wikipédián) a forradalom estéjén a pesti radikális ifjúság vezérei Petőfi Sándor és Jókai Mór szerelmeiktől, Szendrey Júliától illetve Laborfalvi Rózától kaptak kokárdát. Ők voltak hát az első kokárda-osztogatók. A francia kokárdától eltérően viszont nem kalapra tűzték, hanem a kabát hajtókájára vagy mellrészére a szív felőli oldalon.
Mit jelentett a kokárda?
1848. március 15-én a pesti forradalom estéjén a Bánk bán előadásán Jókai Mór szónokolt a színpadon, amire így emlékezett vissza egy későbbi írásában:
Látjátok ezt a háromszínű kokárdát itt a mellemen? Ez legyen a mai dicső nap jelvénye. Ezt viselje minden ember, ki a szabadság harcosa; ez különböztessen meg bennünket a rabszolgaság zsoldoshadától. E három szín képviseli a három szent szót: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezt tűzzük kebleinkre mindannyian, kikben magyar vér és szabad szellem lángol! Ez aztán fordított a dolgon. A háromszínű kokárda helyreállítá a rendet. Aki háromszínű kokárdát akart feltűzni, annak előbb haza kellett menni. Tíz perc múlva a színház üres volt. És másnap minden embernek ott volt a mellén a háromszínű kokárda; a Nemzeti Kaszinó urainak paletot-ján kezdve, a napszámos darócáig, s aki köpönyegben járt, az a kalapjára tűzte.