Élettársak, kinek számít?

Este, leülve a gép elé, a monitoron ez a szalagcím villan fel: a KDNP azt javasolja, hogy az új polgári törvénykönyvben az élettársi kapcsolatot ne tekintsék családnak. Van egy jó hírem, nem kell mindent paragrafusba foglalni, működik ez anélkül is! Elmesélem hogyan…

Laci bácsi kilencven éves múlt, szociális otthonban él, gyerekkoromban találkoztunk utoljára, akkoriban együtt dolgozott mostohaapámmal. Nem emlékeztem rá, ő sem rám. Múlt szombaton öltönyben, kék pólóban, az őszi naplementében az utcánkban ütköztem bele, szüleimet keresi. Beinvitálom. Összehord fűt-fát, az agyvérzés nem múlt el nyomtalanul, de a régi idők megmaradtak, összefolyik benne múlt és jelen. Elmeséli, azért szállt át két buszon is, jött órákon át, hogy megtudakolja anyuéktól, hol lehet egy pap ismerőst találni… A fehér abrosz előtt, egy kisfröccs és pár szelet almás pite társaságában kibontakozik egy hétköznapi dráma…

Laci bácsi alig múlt hatvan, amikor megözvegyült. Nehezen bírta a magányt. Egy utcában laktak Mariska nénivel, ő is özvegy volt már, az „asszonykával”, ahogy emlegette, egymásba szerelmesedtek. Egy ideig külön éltek, aztán összeköltöztek, sok évig éltek így, harmóniában. A gyerekek rég kirepültek, de kettejük között házasságról szó sem esett, keveredett volna a vagyon, így tisztább volt mindenkinek. Időközben Laci bácsi fia meghalt, unokái felnőttek, kellett a lakás. Ő felajánlotta, költözzenek oda a fiatalok, ott a nagy ház. Ekkor költözött át Mariskához.

Mariska néni súlyos beteg lett, gyermekei eladták az itteni lakását, elvitték magukhoz a távoli városba ahol laktak, kellett a pénz. Laci bácsi magára maradt. Míg agyvérzést nem kapott, néha felült a vonatra és meglátogatta a párját, aki hiába mondta, hogy ott nem jó, nem tehettek semmit, nem volt visszaút. Laci bácsi mit tehetett, visszaköltözött saját egykori lakásába, ahol már az unoka családja élt.

Nagyon nem jöttek ki, olyannyira nem, hogy egy idő után már nem beszéltek egymással. A családi kupaktanács úgy határozott, menjen Laci bácsi inkább szociális otthonba, ott főznek rá, gondját viselik, jobb lesz neki (nekik). Közben jött az agyvérzés…

Jól főznek, jól is érzi magát, meséli Laci bácsi, miközben a tv-nk távirányítóját babrálja, csak hiányzik neki Mariska, nem tudja, mi van vele, ott a messzi városban. Egyedül nem tud már elmenni hozzá, ezeket a mostani telefonokat (mutatja anyuék távirányítóját) használni se tudja, képtelen megjegyezni miket kell nyomkodni. Nincs, aki odavigye…

Elfogyott a kisfröccs és az almás pite, felkarolom Laci bácsit, kocsiba szállunk, irány a szociális otthon. Útközben egyre azt hajtogatta, milyen jó nekünk, hogy van család, hogy együtt lehetünk, hogy neki öregségére semmije sem maradt, csak valahol messze a Mariska. Visszamentem, otthon anyu a távirányítót keresi. Elképzelem, ahogy Laci bácsi hívja rajta az ő Mariskáját… Élettársak, kinek számít?

“Élettársak, kinek számít?” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Lehet, hogy öregszem? Eddig nem nagyon olvastam “ilyen” írásokat. Az idézőjel nem feltétlenül negatív értelmű. Nem tudom, hogy milyen életkorú az írója, de engem valahol nagyon megérintett ez az írás. Már volt egy hasonló, amire reagáltam, nem tudom miért. Úgy éreztem, hogy kell írnom. 50 felett az ember már valószínűleg érzékenyebb, de ez sem biztos. Én és a családom 3 generációs családként a 85 éves apósommal élünk együtt, és el sem tudnám képzelni, hogy “életerős” embert otthonba helyezzek el, csak mert kell a lakása. SZÖRNYŰ. Nem tudom miért nem lehet együtt élni több generációnak. A mi családunk: 85 éves Papa, 55 éves én és a férjem, 28 éves és 16 éves fiunk együtt élünk évek óta, 33 éves lányunk a saját életét éli, napi kapcsolatban vagyunk. Biztosan vannak helyzetek, amikor azt mondjuk, hogy inkább számolunk tízig, mielőtt megszólalunk. Nem könnyű. De!!!! Biztos, ha a Papa azt mondaná, hogy valakit talált, akivel beszélgethet, stb., találnánk megoldást, hogy a “kis Öregek jól érezzék magukat”. Vagy nagyon naív vagyok? Nem tudom.

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.