Úgy esett, hogy a Nőnap reggele egy Velencei tó melletti szállodában ért. Két napot töltöttem ott kollégáimmal, egy csapatépítő tréningen. Koránkelő vagyok, így amíg a kollégáim ébredeztek, én a tó partján, a stégen élveztem az első igazi tavaszi reggeli napsugarakat. Legszívesebben az egész délelőttöt ebben a napfürdőben töltöttem volna, de a 9 órai program visszaszólított a szállodába.
Egészen közel jártam már a bejárathoz, nyugtázva magamban milyen gyönyörű reggel van, amikor egy kukásautó állt meg az járda mellett. Két fiatal fiú ugrott le energikusan az autóról az út menti kukák felé tartottak. Elhaladva mellettük rám néztek, mosolyogtak. „ Jó reggelt! Boldog Nőnapot!” mondatokkal üdvözöltek. Majd elolvadtam a kedvességüktől.
Az autó mellett továbbhaladva, egy idősebb, elcigarettázott hangú és arcú férfi – a sofőr- nézett ki az ablakon, és kedvesen, mosolyogva a kollégái mondatait ismételte. Én fülig érő szájjal köszöntem meg kedvességüket, majd lépteimet szaporázva siettem vissza a szállodába, szinte türelmetlenül, mert alig vártam, hogy elmondjam a kollégáimnak milyen kedves emberekkel találkoztam.
Olyan boldogságérzet lett úrrá rajtam, mintha épp a reggeli futásból tértem volna vissza.
Feldobták az egész napomat!
Majd azon gondolkodtam, hogy milyen hálásak vagyunk egy ismeretlen kedves mondatáért, egy segítőkész pénztáros türelméért.
Ennyire rosszul bánunk egymással?
Ennyire fukarkodunk a mosollyal és a kedves szavakkal?
Olyan dolgokat újságolunk örömmel itt, amelyet nem pozitív példaként kellene emlegetnünk, hanem a mindennapok természetes velejárójaként kéne számon tartanunk.
-évi-