A címben olvasható szóösszetételt most írtam le életemben először. Sőt, talán a világon elsőként. Leszögezem előre, ennek a kenyérnek semmi köze nincs a kárókatonához, sem a piros kockás füzethez, sőt a gyerekjátékokhoz sem. A története ennél sokkal prózaibb.
A sztori
Általában hetente egy kenyeret sütök. Egyszer pont akkor fogyott el, amikor egy hosszú nap után érkeztem haza. Este későn, fáradtan kenyeret sütni nem éppen kedvenc elfoglaltságom. Akkor ellenben meglepetés várt. A sütőben már ott sült a kenyér, amit férjem készített el. Csodálkozásomat látva rámutatott a saját receptemre itt, a (Sz)helyi lányok blogján. „Ez olyan egyszerű, hogy gondoltam, nekem is sikerülni fog.” És tényleg. Nagyon meghatódtam ezen a figyelmességen. Férfiak, itt a bizonyíték, otthon kenyeret sütni mindenkinek megy! Na, de mivel mégiscsak én lennék a házitündér itthon, legközelebb igyekeztem kitenni magamért. Így készült a képen látható kenyér. A receptet korábban megírtam, ugyanaz, mint a hárommagos tavaszváró kenyerem. Csak a formát változtattam.
Az ötletadó
Sógornőmtől kaptam kölcsön a Házi sütöde című könyvet, telis-tele teljes kiőrlésű lisztből készülő finomságokkal. A napkerék nagyon megtetszett a 107. oldalon. Gondoltam, én is próbát teszek vele. Egyvalamivel nem számoltam, mégpedig hogy a könyvbeli recept 670 gramm liszttel számol, míg az én receptem 300 grammra szól. A tésztából nem jött ki a 30 darab cipócska, ami a kenyérhez kellett volna, helyette épphogy csak 24. Szépen elrendeztem egymás mellett mindegyiket, még le is kerekítettem a sarkokat. Mikor kisült, csak akkor fedeztem fel benne, hoppá, a káró kockás pulcsik jellegzetes mintáját.
